A rettegés oka

Mint a tündérmese, esetleg parancsolat, úgy épül mellettünk az új bevásárolóközpont. Reggel elsuhanok mellette befelé, még csak úgy álldogál égnek meredő oszlopokkal, este elsuhanok mellette kifelé, már tető van, oldalfalak, parkoló, miegymás. Félelmetes a tempó, a budapestiek a fővárost behálózó mágnesvasúton utazgathatnának, ha 1990-óta minden ebben a sebességben készülne. Igaz, a társadalmi béke akkor sem öltene a mainál nagyobb méreteket, mert a központunk rekordidejű megvalósulása is két részre osztja a helyi emberiséget.
Na most: aki örül neki, meg lelkesedik, az szót sem érdemel: igaza van, szép dolog a fejlődés. Inkább a fanyalgók, a nem létező ügyben homályos, ám annál gonoszabb dolgokat feltételező jól informáltak véleménye az érdekes.
Nemrég volt szerencsém két építőipari munkással együtt elsuhanni a beruházás mellett. Tanulságos volt, úgy tíz perc után izgatottan keresni kezdtem a busz falára rögzített kis kalapácsot, mert komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy kiütöm valamelyik ablakot, és menet közben kivetem magam a gyorsforgalmi útra. Rosszabb ott sem lehet. És ha a halálugrást követően valaki esetleg megkérdezi (már amennyiben túlélem a produkciót), hogy mi végre nem vártam meg a következő megállót, akkor csak skicceltem volna a munkásosztály két képviselőjének alant következő eszmecseréjét.
– Látod, hogy épül?
– Látom, jó gyorsan.
– Há’ persze, ha van pénz…
– Ha van, akkor megy.
– A maszeknak van. De ott dógozni is kell, nincs lógás. De ha megfizet rendesen, akkor melózok. Csak kihajtják a belemet. Nem úgy, mint régen. Emlékszel? Ha nem volt kedvünk, bezárkóztunk valamelyik lakásba pihenni. Azóta sem aludtam olyan jót.
Itt volt egy kis nosztalgikus röcögés a boldog ötéves tervgazdálkodás keretében elkövetett munkakerülés örömére, aztán komolyabb témára terelődött a szó.
– Persze, ha lesz munkánk. Mer’ meglásd, jönnek a románok, oszt elveszik a melóhelyet előlünk. Mer’ itt nincs húszmillió állás, de ezeknek még egy sem. Persze a román miniszterelnök nem fog idejönni, hogy beüljön az Orbán székébe.
– Mér’ nem tudják elfogadni az ottaniak, hogy ők is románok? Csak magyarul beszélnek. De csak kavarnak: itt azt mondják, hogy románok, ott meg, hogy magyarok. Csak hogy kapjanak segélyt.
A munkások nagyok voltak, erősek, a diskurzus végére így inkább nem dicsértem meg tévedhetetlen éleslátásukat. Inkább a Magyar Szocialista Pártnak gratulálok, hogy ilyen ügyesen felnyitotta a szemüket.