Amikor a rómaiak lerombolták a templomot, a győztes hadvezér tüntetőleg belépett az üszkös romok közé. Tavaly, mikor Ariel Saron a mozlim szentélyt meglátogatta, hosszú és véres konfliktus vette kezdetét. Azok a népek ugyanis, amelyek vallását és kultúráját az Ószövetség alapozta meg, pontosan tudják, mit jelent egy ilyen gesztus.
Különös a héber nyelv salom (békesség) szava. Olyan gondolkodásmódot tükröz, mely szerint a hal békessége a víz, a madáré a levegőég, az ember békessége pedig az Isten (Jahve-salom). A Biblia szerint ezt a békességet az ember az édenkerti bűnbeeséskor elveszítette. Miközben vágyik az Isten közelségére, távol tartja tőle az Ádámtól öröklött, „eredendő” bűn. A jeruzsálemi zsidó templomot az az ószövetségi kijelentés tette egyedülállóvá, hogy itt a világteremtő, egyetlen Isten találkozik teremtményeivel. Pontosabban a választott nép tagjaival, hiszen halálbüntetés sújtotta azokat a kívülállókat, akik a szentélyt megközelítették.
Jeruzsálem – magyarul a béke városa – körülbelül négyezer éves. Több jel mutat arra, hogy már a kánaáni törzsek szent helyként tisztelték. A mohamedánok is szent városnak tartják, mert nagyra becsülik az Ótestamentum mozlim adaptációját, s mert hitük szerint innen távozott a mennybe vallásuk alapítója. A héber hagyomány szerint itt áll a szikla (Mórija hegye), ahol Ábrahám a fiát, Izsákot készült feláldozni. E sziklára épült – Sion hegyén, a város legmagasabb pontján – a zsidó szentély, s itt áll ma az Al-Aksza mecset. Jeruzsálemben és környékén játszódik a legtöbb újszövetségi történet. A Jelenések könyve az eljövendő, örök dicsőség helyét Mennyei Jeruzsálemnek nevezi.
A katolikus templomfogalom a jeruzsálemi templomból „nőtt ki”, mondhatni, a jeruzsálemi templom a mi templomaink archetípusa. A salamoni templom építészeti előzményeit máig sem sikerült pontosan felderíteni, úgy tűnik, formája, méretezése és arányai nagyjából függetlenek a korabeli analógiáktól. A templom elsősorban az áldozatbemutatás helye volt. „Vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” – utal vissza az ószövetségi rendelkezésre az Újszövetség a zsidókhoz írt apostoli levélben (Zsid. 9,28). Az Ószövetség áldozati rendelkezései azt a célt szolgálták, hogy az Isten és ember közti szakadékot áthidalják; az Isten – az ember megbüntetése helyett – elfogadta az állat feláldozását. Egyes egyházatyák és középkori teológusok – éppúgy, mint ma az összehasonlító vallástudomány – szerint a templom egész berendezésének kozmológiai jelentősége van; ez a gondolat már a hellenizmusban és a zsidó apokrifekben is megjelenik. A Bibliában ehhez kevés támpontot találunk; a kanonikus héber hagyomány nem tud arról, hogy a templom a mindenség kicsinyített mása volna. Ezékiel próféta látomásában leír egy oltárt, amelynek valóban lehetnek kozmikus analógiái, ez a templom azonban sohasem épült meg. A kozmikus szimbolizmus képzete később keletkezett, és gyakran szinkretista törekvéseket szolgált. A vallásos zsidóság számára megmaradt a szent paradoxon, mely szerint a téren és időn kívül álló Isten kőtemplomba költözött – ez nem zavarta a hitüket, és nem próbálkoztak a feloldásával.
A mai ember, ha a transzcendens világ felé fordul, a panteizmus megújuló formáival találkozik. E szemlélet szerint az istenség mindenben „benne van”; a dolgok tulajdonképp az Isten megjelenési formái. A zsidó-keresztény vallás szerint viszont a mindenütt jelen való Isten nem oldódik föl az általa teremtett világban. Nem azonos az ember őslényegével sem: az ember nem isten, és nem is „istenül meg”, pedig ez a mozzanat – az apoteózis – szinte minden vallásra jellemző. A zsidó-keresztény hit szerint az Isten megengedi teremtményének, hogy közösségre (szövetségre) lépjen vele. A Biblia – főleg a Zsoltárok könyve – himnikus hangon szól e találkozásról. Az Isten transzcendens volta és templomban lakozása közti feszültséget megrázóan fejezi ki templomszentelési imájában Salamon: „Vajon gondolható-e, hogy lakozhatnék az Isten a földön? Íme az ég, és az egeknek egei be nem foghatnak téged! Mennyivel kevésbé ez a ház, amelyet én építtettem?”
Az Egyiptomból való kivonulás után a zsidó nép vezetője, Mózes készíttette el a szövetség sátrát, a vándorló szentélyt. A sátor belső helyiségében mutatták be az áldozatot, és itt helyezték el a frigyládát, amely a tízparancsolat két kőtábláját, Áron kivirágzott vesszejét, valamint az égi kenyeret, a mannát tartalmazta – Isten szentségének, csodatévő hatalmának és gondoskodásának jeleit. Amikor a zsidóság meggyökerezett Palesztinában, Dávid király elhatározta, hogy kőtemplomot épít, hiszen – úgymond – nem való, hogy a király palotában lakjék, az Isten ládája pedig sátorlapok között. Jahve azonban egy prófétán keresztül tudatta a buzgó királlyal, hogy – mivel hadakozó ember, és vér tapad a kezéhez – a templomot fia, Salamon fogja felépíteni. Dávid összegyűjtötte az építéshez szükséges anyagi eszközöket, és elkészíttette a terveket, Salamon pedig elvégezte az építkezést. A köveket a jeruzsálemi Óváros alatti kőfejtőben készítették elő, hogy az építkezésen ne lehessen a munka zaját hallani. A kőfaragáshoz a szent szabályok értelmében nem használhattak vasat.
Salamon uralkodása Izrael nemzeti kibontakozásának fénypontja, s egyben tragikus hanyatlásának kezdete. A király a Tóra tiltása ellenére számos pogány feleséget szerzett magának, majd az ő befolyásukra látogatni kezdte a bálványistenségek áldozóhelyeit. Fiának, Roboámnak idején az ország kettészakadt, s a nép élén ezután olyan királyok váltották egymást, akik – néhány üdítő kivétellel – nem törődtek az ősök hagyományával. Jeroboám aranyborjúkat állított fel az imádat tárgyaiként, pedig a bika a legnépszerűbb pogány istenség, Baal attribútuma volt; Akház a legutolsó külföldi divatnak megfelelően kicseréltette a templom felszerelését, később bedeszkáztatta a templomkaput; Manassé a templomban állíttatta fel Asera isten szobrát. A mózesi törvényt az áldozati rendtartással együtt hosszú időre elfelejtették. A prófétákat, akik Istenével kötött szövetségére emlékeztették a népet és vezetőit, elűzték, börtönbe vetették vagy megölték. A feljegyzések szerint a bálványimádás időszakában házasságtörés (a Biblia az idegen istenek tiszteletét is paráznaságnak nevezi), nyílt homoszexuális viselkedés, a szociális méltányosság semmibevétele, valamint lelketlen kalmárkodás jellemzi a népet, legalábbis annak meghatározó rétegét. A legutálatosabb bűnként említik az írások azt a gyakorlatot, amikor – amint az a környező népeknél is szokás volt – saját gyermekeiket áldozták fel a Baalnak.
Izrael kétszázötven éves királyságának az asszírok vetettek véget; Szamaria elesett, a népesség nagyobb részét az Asszír Birodalom különböző részeire telepítették. 587-ben I. Nabukadonozor babilóniai király serege elfoglalta Jeruzsálemet, a templomot felgyújtotta és lerombolta, Júda népét pedig elhurcolta, és letelepítette Babilóniában. A próféciák – mint a történelem során annyiszor – beteljesedtek.
Néhány évtized elteltével azonban a Méd–Perzsa Birodalom hadjáratot nyert Babilónia ellen. Dárius király utóda, a perzsa Círus toleráns uralkodó volt. Királysága első évében a zsidók visszaszivárogtak Jeruzsálembe, majd újjáépítették a templomot – igaz, a korábbinál jóval szerényebb formában. A nép visszatért az eredeti istentisztelethez, az oltáron felcsaptak az áldozati lángok. A újjászerveződés azonban messze nem volt zavartalan. Következett a hellenizmus kora, melynek csúcsán Antiochus Epiphanes szír király bálványszobrokat vitetett be a templomba. Ennek következtében tört ki a Makkabeusok felkelése, majd a hosszú függetlenségi háború, amelyet aztán Róma fojtott vérbe. A Krisztus születése előtti évtizedekben azonban időlegesen béke és gyarapodás köszöntött Jeruzsálemre.
„A templom külseje szemet-szívet elkápráztató látványt nyújtott. Mindenütt nehéz aranylapok borították, és napkeltekor szikrázó fényekben sugárzott, úgyhogy aki mindenáron rá akart nézni, azt éppúgy elvakította, mint a nap sugarai. Idegenek, akik Jeruzsálembe igyekeztek, már távolról olyannak látták, mint valami hófödte hegyet, mert ahol nem volt bearanyozva, ott vakító fehéren ragyogott…” – mondja az ókor bestsellerírója, Josephus Flavius. A harmadik jeruzsálemi templomot Heródes király építtette, hatalmas márványtömbökből. Uralkodása tizennyolcadik esztendejében, Kr. e. 20–19-ben fogott az építkezéshez, de halála után még évtizedekig folyt a munka. A király – gyorstalpaló tanfolyamon – papokat taníttatott ki az építőmesterségre, mert a templom belsejébe csak ők léphettek. A gigantikus épületegyüttes külső részében oszlopcsarnokok helyezkedtek el – huszonöt könyöknyi oszlopok, vakító fehér márványból, mondja Flavius –, itt folyt a tanítás, itt telepedtek le a kereskedők és a pénzváltók, itt volt a szanhedrin (nagytanács) ülésterme és egyéb közintézmények. A következő, kőfallal kerített udvarba kizárólag zsidók léphettek – erre az oszlopokon elhelyezett felirat, a szentség törvénye hívta fel a figyelmet. A régészek 1870-ben sértetlenül megtaláltak egy ilyen feliratot, így szól: „Idegeneknek tilos a templomot és udvarát körülvevő válaszfalat átlépni. Akit ebben tetten érnek, vád alá helyezik, és halálra ítélik.” A legbelső udvarba a zsidók közül is csak Áron utódai és a léviták mehettek. A templomtér közepén, fehér ragyogásban állott a szentély épülete. A szentek szentjét, amelyhez aranylépcső vezetett, díszes, hatalmas kárpit választotta el a néptől. Innen – a babiloni fogság óta – hiányzott a frigyláda. A kárpit mögé egyedül a főpap léphetett be – évente egyszer, az engesztelés napján, amikor az áldozati állat vérével jelképesen meg is hintették a népet. Előtte hét napig böjtölt és imádkozott, hogy szívét megtisztítva álljon az Úr elé.
A templom életében forradalmi változást hozott egy vidéki rabbi megjelenése. Jöttét megelőzték a messiási jelekről és csodákról szóló hírek. Keresztelő János azt mondta róla: „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” A vallásos köztudatban a bárány az állatáldozat őstípusa volt. Amikor a názáreti próféta a templomba lépett, első dolga volt kiűzni az udvarból a pénzváltókat és az árusokat, kinyilvánítva, hogy az épületet szentnek tekinti. Egészen az ellene kiadott elfogatóparancsig ebben az épületben tanította a sokaságot, köztük a farizeusokat és az írástudókat. Tanítványainak azonban, amikor azok az építmény szépségét méltatták, azt jövendölte: „Nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának.” Később részletesen is szólt a város néhány évtizeden belül bekövetkező végéről. A legnagyobb megdöbbenést azonban a következő kijelentése váltotta ki: „romboljátok le a templomot, és én három nap alatt felépítem”. Később, az ellene folytatott statáriális perben a vallási hatóság vádként hozta föl ezt a kijelentését, pedig a tanú, János evangélista leszögezi: „saját testének templomáról” beszélt.
Ahogy Jézus születése, úgy halála is pontosan megfelelt a próféciáknak. A féltékenységtől őrjöngő zsidó vezetők a városon kívül keresztre feszíttették. Ekkor azonban a szentek szentjét eltakaró, hatalmas kárpit felülről lefelé kettéhasadt. Megnyílt az út a szentélybe. Az Isten Fia pedig – az írások szerint – harmadnapon feltámadt. Mikor megjelent tanítványainak, ezzel a szóval köszöntette őket: salom, azaz békesség. Kinyilvánította, hogy a bűnért való áldozat egyszer s mindenkorra bemutattatott; az Isten megbékélt az emberiséggel, s ez mindenkire érvényes, aki hisz. Zsidó tanítványainak nehéz volt megemészteni, hogy mindenki alatt nemcsak Izraelt, hanem a Föld minden népét kell érteniük.
Az evangélium rohamosan terjedt a világon, közben azonban kitört a zsidó háború, melynek csúcspontjaként Vespasianus császár seregei Titus vezetésével megostromolták és lerombolták Jeruzsálemet. Kr. u. 70-ben – ugyanazon a napon, amelyen a salamoni szentély – elpusztult a templom. Egy római katona a tiltó hadvezéri parancs ellenére égő fáklyát hajított be az ablakon, a fa tüzet fogott, és a szent építmény porig égett. Az épületegyüttesből csupán a nyugati fal egy része maradt meg, melyet ma Siratófalként tisztelnek a zsidók. Mikor a hadvezér belépett a szentek szentjének üszkös romjai közé – ahová csak a főpap léphetett volna –, e gesztusával kinyilvánította, hogy a zsidók istenét végleg legyőzöttnek tekinti. (Egyébként a római vallás és császárkultusz ezután már csak rövid ideig állt fenn.)
Titus, Rómába hazatérve, diadalmenetben vitte körbe a templom kincseit, köztük a hatalmas aranymenórát. A győztes tiszteletére később diadalívet emeltek, amelyen megörökítették a menórát és a leigázott zsidókat. A kereszténységet elutasító zsidóság számra csak a zsinagógák, gyülekezőhelyek maradtak, ahol a törvény felolvasása és a tanítás zajlik. „Nincs többé bűnért való áldozat”, mondja az Újszövetség; ti. Krisztuson kívül, hiszen az Isten őbenne mintegy önmagát áldozta fel a bűnös emberért. Ez az üzenet igen hamar vallássá erősödött. Az Újszövetség a templommal kapcsolatban így tanítja a híveket: „… a mennynek és földnek Ura nem lakik ember alkotta templomokban…” (ApCsel. 17,24) és: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1 Kor. 3,16).
origo.hu
Ingyenes orvosi ellátás tb nélkül? – kivételek, amikor nem kell fizetni
