Ahol az Atyaúristen is rasszista

Különös természettel bír a magyar rasszizmus. Ha balliberális kormány van hatalmon, akkor rögtön megszűnik, viszont ha a jobbközép erők állnak az ország élén, akkor rögvest tombolni kezd Magyarhonban az idegengyűlölet, és elképesztő módon megugrik a barna ingek iránti kereslet.

Haklik Norbert
2002. 03. 22. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Még szerencse, hogy van néhány politikai erő, amely rendre felhívja a nagyközönség figyelmét ezekre az aggasztó jelenségekre, főképp, ha közeledik a választások időpontja. Így történt ez március 21-én is, amikor reggel tíztől tiltakoztak honunk antirasszistái az Országgyűlés épülete melletti József Attila-szobornál, az Otthont Magyarországból Összefogás szervezésében.
A tiltakozás apropóját az adta, hogy 1960. március 21-én az olaszországi Sorrentóban megöltek hetven békés afrikai tüntetőt – érdekes, hogy hazánk ellenállóinak csak most, alig két héttel a választások előtt jut eszükbe először tüntetéssel emlékezni a szomorú eseményre. Mindemellett annak, aki a Duna-parti demonstrációt hallgatta, már-már az az érzése támadt, hogy Sorrentóban nem olaszok, hanem bizony magyar fasiszták tartották kezükben a fegyvereket. Meg egyébként is, mint a felszólalásokból megtudhattuk, Magyarországon tombol a rasszizmus, egyre fokozódik a fasiszta veszély, úgyhogy lassan már elkezdtem a Parlament meg a Kossuth téri házak sarkai felé tekintgetni, hátha előbukkannak mögülük a fasiszta keretlegények, hogy a Dunába lőjék a sorsüldözött demonstrálókat, akik szavaik tanúsága szerint halálos veszedelmet vontak önmagukra azzal, hogy részt merészeltek venni egy ilyen jellegű eseményen. Viszont a keretlegényeknek sehogyan sem akaródzott feltűnniük, azonban mindenki számára világossá vált, hogy Magyarországon még az Atyaúristen is rasszista, tudniillik kora délután nem átallotta megnyitni az egek csatornáit – ettől fogva a minden eshetőségre felkészült, szemfüles demonstrálók már kicsiny esernyőkkel a kezükben állhattak ki az emberi jogokért, s hívhatták fel a neonáci veszedelemre a hallgatóság figyelmét. Az antirasszista tömeg – amelynek a rendezvény kezdetekor a negyven főt is megközelítette a létszáma – mindeközben erősen megfogyatkozott; csak az mentette ideig-óráig a kínos helyzetet, amikor táncos produkciót vetettek be a fasisztaveszély ellen. Az egyik ilyen alkalommal például olasz turistákkal gyarapodott a hallgatóság – bár ha tudták volna, hogy a tüntetést éppen azok szervezték, akik még az unokáikat is az Orbán–Stoiber–Berlusconi hármassal riogatják, mumus helyett! Végül a demonstrálók végképp megadták magukat a kegyetlen, rasszista és fasiszta magyar időjárásnak: este tízkor, amikorra a rendezvény záróeseményét tervezték, már csak József Attila bronzalakja szomorkodott magában a Parlament sarkánál – kezében kalapjával, gondterhelt arckifejezéssel bámulta a Dunát, mintha igen nagy szellemi gyötrelmeket kellett volna kiállnia a nap során.
Arról, hogy kirekesztés-e az, amikor e sorok írója az eseményre tartva másfél óra alatt háromszor kapta meg a villamoson a kabátjára tűzött kokárda miatt, hogy „a MIÉP-es kurva anyádat”, nem értekeztek a felszólalók.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.