Még szerencse, hogy van néhány politikai erő, amely rendre felhívja a nagyközönség figyelmét ezekre az aggasztó jelenségekre, főképp, ha közeledik a választások időpontja. Így történt ez március 21-én is, amikor reggel tíztől tiltakoztak honunk antirasszistái az Országgyűlés épülete melletti József Attila-szobornál, az Otthont Magyarországból Összefogás szervezésében.
A tiltakozás apropóját az adta, hogy 1960. március 21-én az olaszországi Sorrentóban megöltek hetven békés afrikai tüntetőt – érdekes, hogy hazánk ellenállóinak csak most, alig két héttel a választások előtt jut eszükbe először tüntetéssel emlékezni a szomorú eseményre. Mindemellett annak, aki a Duna-parti demonstrációt hallgatta, már-már az az érzése támadt, hogy Sorrentóban nem olaszok, hanem bizony magyar fasiszták tartották kezükben a fegyvereket. Meg egyébként is, mint a felszólalásokból megtudhattuk, Magyarországon tombol a rasszizmus, egyre fokozódik a fasiszta veszély, úgyhogy lassan már elkezdtem a Parlament meg a Kossuth téri házak sarkai felé tekintgetni, hátha előbukkannak mögülük a fasiszta keretlegények, hogy a Dunába lőjék a sorsüldözött demonstrálókat, akik szavaik tanúsága szerint halálos veszedelmet vontak önmagukra azzal, hogy részt merészeltek venni egy ilyen jellegű eseményen. Viszont a keretlegényeknek sehogyan sem akaródzott feltűnniük, azonban mindenki számára világossá vált, hogy Magyarországon még az Atyaúristen is rasszista, tudniillik kora délután nem átallotta megnyitni az egek csatornáit – ettől fogva a minden eshetőségre felkészült, szemfüles demonstrálók már kicsiny esernyőkkel a kezükben állhattak ki az emberi jogokért, s hívhatták fel a neonáci veszedelemre a hallgatóság figyelmét. Az antirasszista tömeg – amelynek a rendezvény kezdetekor a negyven főt is megközelítette a létszáma – mindeközben erősen megfogyatkozott; csak az mentette ideig-óráig a kínos helyzetet, amikor táncos produkciót vetettek be a fasisztaveszély ellen. Az egyik ilyen alkalommal például olasz turistákkal gyarapodott a hallgatóság – bár ha tudták volna, hogy a tüntetést éppen azok szervezték, akik még az unokáikat is az Orbán–Stoiber–Berlusconi hármassal riogatják, mumus helyett! Végül a demonstrálók végképp megadták magukat a kegyetlen, rasszista és fasiszta magyar időjárásnak: este tízkor, amikorra a rendezvény záróeseményét tervezték, már csak József Attila bronzalakja szomorkodott magában a Parlament sarkánál – kezében kalapjával, gondterhelt arckifejezéssel bámulta a Dunát, mintha igen nagy szellemi gyötrelmeket kellett volna kiállnia a nap során.
Arról, hogy kirekesztés-e az, amikor e sorok írója az eseményre tartva másfél óra alatt háromszor kapta meg a villamoson a kabátjára tűzött kokárda miatt, hogy „a MIÉP-es kurva anyádat”, nem értekeztek a felszólalók.
Kiderült, hogy alakultak a keresetek júniusban
