Csoda

Most, hogy Szent Gellért ereklyéi hazatértek, és oltalmat találtak a belvárosi plébániatemplomban, a nagyhéten valaki egy csokor sárga nárciszt helyezett el a vértanú püspök domborművén, amely a Gellért fürdő előcsarnokát díszíti, mindjárt jobbra, a bejáratnál. A virágok nagy jelentéstörténetében a nárcisz neve mellett ez áll: figyelem, tisztelet. Ez esetben azonban sokkal többről van szó: térdhajtásról, amely egy ismeretlen lélek érzéseiben sokunk gondolatait egyesíti.
A dombormű előkerülése, megmaradása is valóságos csoda, ahogy az ereklyék időutazása. Akik gyakran megfordultak a fürdő épületében, még emlékeznek arra, hogy a szóban forgó helyen valamikor évekig egy hatalmas tükör állt, amely aztán egyik napról a másikra eltűnt, és a helyén, a fal mélyedésében felragyogott Szent Gellért nemesen egyszerű, két és fél méteres domborműve.
Az átváltozás magyarázata meseszerű: az ötvenes évek elején felszólították a fürdő párttitkárát, hogy töresse össze vagy távolíttassa el a domborművet, ő azonban az ellenkezőjét tette: megpróbálta megmenteni. Papírba bugyolálták, és elébe illesztettek egy nagyméretű tükröt. „Felfelé” pedig jelentették, hogy a kérést teljesítették. Telt-múlt az idő, a történtek feledésbe merültek, akik tudtak az esetről, azok is elkerültek a fürdőből, és a párttitkár mélyen hallgatott. Egyszer azonban, jóval később, bormámoros hangulatában kifecsegte a titkot a kollégájának, aki abban az időben a fürdőben dolgozott. A kolléga hitte is meg nem is a történteket, mindenesetre a hetvenes évek elején felkereste a Gellért akkori igazgatóját, hogy megossza vele a kételyeit. „Még nincs itt az ideje, hogy a tükör mögé nézzünk!” – mondta az igazgató, de talán félt is ettől a lépéstől.
Megint telt-múlt az idő, változott a vezetés a Gellértben, és változott az irányvonal is az országban, amikor egy alkalommal, a nyolcvanas évek végén egy filmfelvétel során masszőr barátunk elmesélte a hallottakat a film rendezőjének és operatőrének. Nem kellett kétszer mondani a filmeseknek: a forgatás befejeztével leemelték a vaspánton nyugvó nehéz tükröt a falról, és mögé néztek: csodák csodája, ott állt sértetlenül Szent Gellért, kissé piszkosan, de a túlélők mosolyával. A véletlennek tudható be, hogy a Gellért fürdőben éppen festettek, így aztán a fellelkesült fiatalemberek társadalmi munkában mindjárt restaurálták is a domborművet.
Engedélyt senki nem kért, senki nem adott, de senki nem is vont senkit utólag felelősségre, amiért a tükröt áthelyezték az egyik falról a másikra.
Mindenki tudomásul vette, hogy csoda történt.
A nárcisz pedig, amely ezekben a napokban a domborművet díszíti – Renoir szép megfogalmazásában – tisztítja a szemet.
És figyelmeztet.