Fekete varjak serege

Furcsa az élet. Megeshet velünk, hogy egészen jelentéktelen dolgok miatt teljesen át kell rendeznünk magunk körül a világot. Sokszor elég ehhez egyetlen szó, egy tétova mozdulat. Akár egy hír: üzenet a múltból. Vagy valaminek a látványa.
Egészen gyanútlanul tettem fel a kérdést a múltkoriban egyik kozzám látogató földimnek: „Az ám, és hogy van az öreg Zséli Temerinben?” Összecsapta a kezét: „Az öreg Zséli? Hiszen már évekkel ezelőtt meghalt!…”
A megdöbbentő válasz óta egészen másképp látom azt a régi temerini utcát a Gyepsoron, amelynek egyik sarkán egy kidöntött fatörzsön az öreg Zséli üldögélt. Beszélgetőtársra várva meg-megemelte a kalapját az arra szekerezőknek. Nekem mindig a kezét nyújtotta, és hunyorogva kérdezgetett a látókörén kívül eső világ dolgairól.
Vagy egy másik döbbenet: az ősszel otthon jártam, és beléptem a szülőházam udvarára. Nekidöntöttem a hátamat a hátsó udvart elválasztó kerítésnek, és akkor a torkomnak ugrott valami. A keserűség. Hiányzott a hátsó udvarból a nagy eperfa és mellőle a kis ól, ahol a mama a kacsákat tömte. Mindez szorosan hozzátartozott az életemhez, emlékeimhez: az ól félrebillent, rokkant szárnya s előtte a mama, amint egy zsákdarabon ülve tömi a fulladozó kacsákat. Hirtelen úgy éreztem, hogy szegényebb lettem.
Emlékszem Kiss Örzse nénire is, ő volt Temerin legöregebb asszonya gyermekkoromban. Az a hír járta róla, hogy Rózsa Sándor szeretője volt. A betyár mindig éjszaka érkezett hozzá lóháton, s nem zörgetett az ablakán, hanem egyszerűen átugrott a nagykapun. Amikor Örzse néni meghalt, vele tért sírba a betyár legendája is minden romantikájával. Lehet, hogy a mesefigurák is így halnak meg bennünk korosodásunkkal, apránként, a körülöttünk élő világ elmúlásához kapcsolódva?
De a nyarak, azt hiszem, azok örökké megmaradnak bennünk! Surrogva lépkednek a nyomunkban, hogy végigkísérjék életünket. Varázslatként él bennem az a régi kert is a gyümölcsfákkal és lekaszált füvének szénaillatával. Ha behunyom a szemem, akárhol vagyok is, látom azt a nyarat. Emlékszem: belopakodtam fülledt nyári napokon a hűs pelyvásba, és ilyenkor velem somfordált Raszkolnyikov is, mert a hónom alatt vittem Dosztojevszkij könyvét. Dumas testőreit a diófánk lombjai között ismertem meg, a vén fa egyik ágas törzsébe kapaszkodva olvastam, elrejtőzve, nehogy megbízzon a mama valami házimunkával.
Éjszakánként a gangon vackolt szalmazsákon arra riadtam fel, hogy valaki hatalmas léptekkel jár a sötétben. Kiáltást is hallottam, talán valakit keresnek! Csak nem engem? Ugyan ki kiálthatott értem? Talán az őseim üzentek valamit, amit még ma sem értek?! Vagy a fekete barázdában elhunyt parasztok és napszámosok hangját hallottam segítségért kiáltani? A Bácska kiáltott tán?
Ha az öreg Zséli még élne, megmondhatná, mert ő tudná a választ. Ő mindent hallott, kileste az éjszaka titkait. De nem él már, ezért csak képzeletben állok most mellé a kezét keresve a sötétben. Érzem is tenyeremben bütykös, munkától eldurvult ujjait. És hallom a hangját, egészen tisztán, mint akkor, amikor egyszer félrehívott, s a kapu boltozata alá állva mesélte el-elfulladva Bujdosó Ferenc bácsi meggyilkolását. Az utcánk végén lakott Feri bácsi; később regényt is írtam róla. Amikor 1944-ben a partizánok berontottak a faluba, elhurcolták, és arra akarták rábírni a községháza udvarán, hogy köpje le a magyar zászlót. Nem tette, csak sírt. Erre kivágták tövestül a nyelvét, majd agyonverték. Prókai Pálnak, aki a sarkon lakott, levágta egy partizánnő az orrát, és a kezébe adta, hogy fújja ki, mert náthás. Őt is megölték aztán. Hallom múltra emlékező hangját. Reszkető, síró: „Amikor a temetőben már mindenkit belelőttek a tömegsírba, akkor a Varga gyerek, több sebből vérezve, még tovább énekelte a Himnuszt a haláláig. A magyar himnuszt, fiam!… Ne feledd el soha, amit mondok… Meztelenül, véresen állt a tömegsír szélén és énekelt.”
Semmit sem felejtettem el, Zséli bácsi! Ha arra járok, megállok majd a farönk mellett, ahol esténként üldögélni szokott, és magam elé képzelem alakját a kopott subában, amely szétnyílt, amikor ölelésre tárta felém a karját. Mint két nagy madárszárny, olyan volt. Mintha nagy sasok suhogtak volna fölöttem. Sasok? – tűnődöm.
Hiszen csak károgó fekete varjak serege köröz még ma is a bácskai ugar fölött…