Már nem az egyes politikusokat, pártokat illető bizalmatlanságról, hanem a politika egészével szembeni kételyről beszélünk. Indokolt az effajta szkepszis?
– Én mindenesetre meg tudom érteni, mert a rendszerváltozás időbeni távolodtával a választók a – közben egyre szakszerűbbé váló – politikától szükségképpen távolabb kerültek. Mégsem szabad a politikát mindenestül az úri huncutságok világába száműzni. A politika hasznos, hiszen mindannyiunk számára fontos értékeket emelt át a közgondolkodásba és a gyakorlatba az európai kultúrában. Az antik görög hagyomány a közösség szerepének a fontosságát adta át ennek a kultúrának, a kereszténység az individuum jelentőségét.
– Az, hogy „megteremtette Isten az embert a maga képére”, mikor épült be a politikai felfogásokba?
– A korai feudalizmus korában. E felismerés nyomán szerveződött meg egyfajta átfogó rend Európában. A barbár támadások idején – ekkor roppant össze a Nyugatrómai Birodalom – a legkegyetlenebb módon üldözték és ölték egymást az emberek. A kereszténységből származik az a politikai gondolat, hogy minden ember érték. Az európai közgondolkodásnak mindmáig ez a két alappillére. E kettő összekapcsolódásai, elválásai variálódnak, hoznak létre ideológiai, politikai orientációkat a XIX–XX. századig, amikor – ugyancsak ezekre visszavezethetően – kikristályosodnak a nagy vezéreszmék: liberalizmus, demokrácia, konzervativizmus, valamivel később a szociál- és kereszténydemokrácia.
– A haladásgondolatot ön nem sorolja e két tényező mellé?
– Ez a problematika az előző kettőnél újabb keletű, de szintén fontos érték. Mi már a harmadik vagy negyedik modernizáció korában élünk. A haladásgondolat a felvilágosodásból ered. Aquinói Szent Tamás éppúgy nem használja a haladás fogalmát, mint mondjuk a buddhizmus egykor és ma. A haladásfilozófiák egyébként nem feltétlenül hoznak jót az emberek számára, és nem kell azt gondolnunk, hogy a fejlődés gondolata az egyedüli elv, ami az emberiséget elhelyezi a történelemben és a jelenben.
– Mielőtt a marxizmus–leninizmus eszméi lejáratták a haladás fogalmát, a magyar politikai közgondolkodás milyen válaszokat keresett ebben a tekintetben?
– Két fontos haladásgondolat írható körül nálunk. Az egyik az egyenlőséggondolat; a XIX. század első felében Széchenyi, Kossuth és Eötvös jogérzékeny liberalizmusában jelenik meg. Ugyanennek a liberalizmusnak a másik fontos vonása a szociális probléma. A reformkori elit átlátta, hogy a társadalmi feszültségeket, a szegények és gazdagok viszonyát csak a tisztán jogérzékeny liberális egyenlőséggondolattal kifejezni, megválaszolni nem lehetséges.
– Felbukkannak-e olyan módszerbeli vívmányok a magyar politikatörténetben, amik a mostani nemzedékek számára is hasznosak lehetnek?
– A magyar politikai közgondolkodás igazán nincs rossz helyzetben, ugyanis remek tartalékai, érvényes megállapításai vannak, amelyek sok tanulsággal járhatnak. Az egyik, jellegzetesnek nevezhető vonás a praktikusság. Ez minden ellenkező sugalmazás ellenére nem idegen tőlünk! Széchenyi is, Kossuth is arról beszélt, mennyire káros a doktriner gondolkodás, az elméletek túlságos erőltetése. Kossuth például azt mondja, a politika a lehetőségek keresésének és bemutatásának a tudománya. A gondolkodásnak sosem szabad eltávolodnia a valóságtól.
– Mi a legjobb példa a praktikusság egykori alkalmazására?
– Feltétlenül a magyarországi jobbágyfelszabadítás. Elődeink nem csináltak osztálypolitikát. Figyelembe vették, hogy a fejlődés bázisa szűk és sérülékeny, s hogy nem szabad a haladással egyik társadalmi csoportot sem szembeállítani. Igyekeztek inkább megnyerni mindegyiket. Jóval korábban Angliában a polgári földtulajdont a bérlők, a parasztok földjének kisajátításával valósították meg. Valamivel később Franciaországban a nemesi földek jelentős része és az egyházi birtokok kisajátításával oldották meg ugyenezt. Viszont az 1848-as áprilisi törvények értelmében a magyar polgári földtulajdon olyan érdekegyesítéses szisztéma alapján született meg, amely a jobbágyparasztság érdekeit és a lelépő nemesség érdekeit is igyekezett figyelembe venni. E megközelítés tehát sikeres volt a társadalmi igazság többoldalú bemutatásában, nem kis részben a magyar politikai közgondolkodás sokirányúsága és tagoltsága miatt.
– Ez netán valamiféle karakterológiai sajátságra utal?
– Inkább arról van szó, hogy maga a magyar társadalom is nagyon tagolt volt, politikai, gazdasági, etnikai, vallási és kulturális értelemben egyaránt. Az ilyen népek politikai elitjei hogy is adhatnának egyszínű válaszokat a társadalmi kihívásokra? Eközben mennyire egyszínű választ nyújt például a román elit vagy a pánszlávizmus ugyanezekre a modernizációs problémákra a XIX. század második felében. Például mindkettőből hiányzik a komoly társadalmi reformgondolat.
– Magyarországon ma nincsenek nyomai a praktikusság érvényesülésének?
– De vannak, például mikor a pártok nem teljesen a kitűzött ideológia szerint járnak el. Amikor például 1994–98 között a szociáldemokrata irányultságot valló kormánypárt erősen, sőt egyoldalúan liberális gazdaságpolitikával tűnt ki, az őket váltó, konzervatív nézetű párt nagyobb szociális érzékenységet tanúsított. Ők már a választásokat is többek között ennek hangsúlyozásával nyerték meg ’98-ban.
– Mire int még ezen kívül a hagyományos magyar politikai közgondolkodás?
– Hogy lehetőleg nem szabad lemondani az árnyalt és finom megközelítésekről. Széchenyi István a Hitelben és másutt gyakran értekezik arról, hogy a politikát csak tudományos alapon lehet művelni. Ezzel ő igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a tévedéseket kizárja. Szerinte a tévedések egy magasan képzett elit irányításával kerülhetők el. Csak ilyen politikai vezetőréteg tud praktikusan és távlatokban gondolkodni. Nos, ha a politika módszere az eddigieket, vagyis a praktikusságot és az árnyalt megközelítéseket egyesíti önmagában, akkor a társadalom inkább remélheti, hogy haszna származik a politikusok tevékenységéből. A magyar politikai közgondolkodás sikerei akkor születtek, mikor e két elvet sikerült egyesíteni és egyensúlyban tartani. Gondoljuk el: a parasztságra, mezővárosi polgárságra – egyáltalán a sokaságra – kiterjedő magyar identitás nem véletlenül született a reformkori előzmények után 1848–49-ben!
– A mai pártrendszer még nem felel meg annak a kívánalomnak, hogy szereplői árnyalt megközelítésekben, egyúttal a társadalom akaratát figyelembe véve politizáljanak?
– Olyan magyar pártot, amely huzamosan egyensúlyban tudta tartani mindkét említett tényezőt, jelenleg nem látok. De mivel a hatalom megőrzéséhez hosszú távon erre van szükség, úgy vélem, most már ennek a kialakulása van soron. Az alapfeltétel, a nagy tendenciák – konzervativizmus, szociáldemokrácia, liberalizmus és részlegesen a kereszténydemokrácia – tulajdonképpen már létrejöttek. A nagy pártok gyűjtőjellege azonban még gátolja a differenciált megközelítések kellő érvényesülését. Túl sok érdeket kell megjeleníteni, ami nem kedvez az efféle elemzésnek. A kis pártok esetében pedig az a gond, hogy túlságosan szűk csoportérdeket képviselnek.
– Egyik-másik ilyen párt kényszeresen azzal törődik, hogy megbélyegezze a másikat vagy a társadalom valamely részét.
– A mai politikai életben sajnos kölcsönös stigmatizáció is folyik. Ez bizony a magyar közgondolkodás rossz hagyományai közül való. Nem lenne szabad még csak merev ellentétpárokban sem gondolkodni. Vegyük például a mai „népi-urbánus ellentétet”. Az 1930-as években a népi-urbánus vita azért robbant ki, mert egyrészt mozgalommá szerveződött a népi írók köre, amely a föld nélküli, milliós paraszti rétegek nehéz helyzetével akarta szembesíteni a politikát, másrészt urbánus reflexiók is érkeztek azoktól, akik inkább a városi kultúrát tekintették értékhordozónak a polgárosodás szempontjából. Ezek akkor – mindkét oldalon – világos szituációra adott világos válaszok voltak, ám ma már érvényüket veszítették, mert sem az akkori értelemben vett parasztság, sem az a városi polgárság, ami azt a bizonyos urbánus kultúrát „fogyasztotta”, már nem létezik.
dinnye
Dinnyéseket bírságolt a fogyasztóvédelem
