Kazinczy Ferenc esete a kuruttyoló békákkal

Ha egyszer valaki felmérné, hogy a magyar költők közül ki hagyta hátra a legterjedelmesebb életművet, Édes Gergely biztos ott volna a legelsők között. Hallatlanul termékeny volt ez a Komárom megyei Madaron (szlovákul: Mudrany) született poéta, ráadásul igen magas kort ért meg, 1763-tól 1847-ig élt. Életműve tetemes része ma is olvasatlan és kiadatlan.

-KOPOGTATÓ-
Mint a „mesterkedőknek” mondott költőiskola képviselőit általában, a kor írófejedelme, Kazinczy Ferenc őt sem kedvelte különösebben, pedig a derék Édes Gergely mit nem adott volna egy-két jó (Kazinczy-) szóért! Próbálta is levelekkel, továbbá emelkedett hangú ódákkal ostromolni a széphalmi remetét, mert ilyet is tudott írni, ha akart, nem csak „mesterkedő” ódákat és dalokat.
Versei tetemes hányada jó hangzású sorokból áll, zengésből, magánhangzók bolondos futamaiból, melyeknek különösebb, netán mélyebb értelme nincs is. Ez a zengés viszont remek is tud lenni. Némelyik verse madárhangokból épül: „A babuk is: bu-bu-buk! s ku-ku-kuk kakuk! a kakuk így szól, / És pedig a kis csíz mondani szokta: csivinc! / Nemde nem éneke közt cseng a kis fűlemülének: / Gyüjj gyüjj! gyüjj csak gyüjj! füttyre tanítalak itt…!” Egy másik híres (és hosszú) verse – A rekegő békákhoz Martoson, 1788-ban – a lápi békahadak kuruttyolásáról fest hangulatos képet. „Hallgatom én őket, külön is lesem a rekegőket: / Hol, mikor így fülelék, egy nagy öregre lelék. / Ez, ki közel maga volt, Urak a papok! Urak a papok! – úgy szólt, / Más felel: óh, rak, rak! rakd ki, derék papurak! / Más, hogy odébb kellett mennem pocsogós helye mellett, / Már lebukott, berekedt! nem szeret embereket… / Még nem esett harc, sarc, se kudarc, s te azonba: koarc! kvarc! / S: vort! brekekeksz! brekekeksz! – ördögi módra rekegsz…” És így tovább, jóízűen bolondozva száznégy verssoron át.
Kazinczynak ez már sok volt, ráadásul a béka-vers csupa leoninus: rímes distichon! Erre epébe mártott tollal megírta a Békák című gúnyversét, mely így kezdődik: „Brekeke! / Brekeke, brekeke! / Kloáx, tuú! / Brekeke, brekeke! / Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú! / Brekeke, brekeke, brekeke, / Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke! / Kloáx, kloáx! Tuú, tuú! / Brekeke! Tuú, tuú!” És így zeng ez tovább, százötvenegy soron át. De nem elég, hogy megírta a gúnyverset, áhítatos és kaján képpel el is küldte Édes Gergelynek, „kedves barátjának”. A költő, aki ekkor Csóron volt iskolamester, vagy nem értette meg a célzást, vagy – ami valószínűbb – szándékosan úgy tett, mintha nem értené, ami külön is jól felbosszantotta a széphalmi remetét.
Voltak persze Kazinczy és a mesterkedők között nem csak ilyen szelíd, az irodalom partjai közt megmaradó évődések. Amikor Kazinczy megírta pamfletjét, a Tövisek és virágok címűt, melyben bele-belecsíp Poóts Andrásba, Mátyásiba, Gyöngyössi Jánosba (akit könyvpenészű táncosnak és Koccantyúsinak nevez) és Édes Gergelybe is. Utóbbiak költőtársa, Láczai Szabó József megírta a Gém című gúnyversét, Kazinczy pedig válaszul A Lúdhattyú című epés költeményét. Erre Láczai Szabó (mint azt Kovács Sándor Iván kikutatta) egy otromba pamfletet adott közre, melynek címe: „Nyomorult Embercse! a magyar Literatura óljának fel gyürkőzött marha köpő Szarkotrójja”…
Ez pedig főként azért volt ocsmány és tisztességtelen támadás Kazinczy Ferenc ellen, mert a széphalmi remetéről mindenki tudta, hogy amikor hosszú kufsteini rabságából végre megszabadult, saját kezűleg kellett kivilláznia az időközben félméteresre felgyűlt állati trágyát széphalmi kúriájából.