(ki lépi túl a határt…)

Én nem tudom, hogy jó vagy rossz ember vagyok-e. Ez különben is veszedelmes kérdés. Ugyanis az emberek általában nem érzik magukat gonosznak. Closter kivétel, amikor shakespeari ékesszólással közli: „Hogy eltöltsem a csevegő időt, úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, megszeg egy aranyszabályt: mindig más a gazember.

Azt gondolom magamról, hogy nincs bennem gyűlölet, de ezt nem tekintem erénynek, mivel rendszerint lekicsinyléssel és iróniával helyettesítem. A Micimackóból Füles jut az eszembe: „Nagyképűség, ez az én bajom, nagyképűség.”
Ritkán találkozom nyers, leplezetlen gyűlölettel. Úgynevezett értelmiségi körökben mozgok, ahol az indulatokat a személyes kapcsolatokban leplezni illik. Gátlástalan dühöngőkkel csak az utcán hoz össze néha a sors, főleg a közlekedésben. Innen gyanítom, hogy az emberek egy része feszült helyzetben eszelősen viselkedik, s ha tettekben nem is, szavakban kinyilvánítja, mi mindenre képes.
A választási kampány közlekedési kihágások sokaságából áll. Ha valaki figyelemmel kísérte, miről és miként írok ezeken a hasábokon, valószínűleg észrevette, hogy senkit sem gázolok el. Ha valakit hazugnak, brutálisnak vélek, azt igyekszem mulatságossá tenni, ami persze, ha sikerül, az érintettben frusztrációt kelt. Senkit sem szokásom általában minősíteni, csak tetteit vagy szavait figurázom ki. Ezért döbbentett meg az a határtalan gyűlölet, amellyel nemrégiben „testközelben” találkoztam, egy úgynevezett kollégám révén, aki a baloldali magyar média „elegáns elemzőkészségéről” ismert híressége.
Az eset így történt: egy régi ismerősöm teniszezni hívott. Egy csütörtöki estén találkoztunk a teniszcsarnoknál, ahol némi meglepetésemre negyedikként megjelent az a médiasztárnak tekinthető úr, akit a közelmúltban bizonyos, általa elkövetett számszaki hiba miatt kissé kigúnyoltam. A szituációt bizarrá emelte, hogy tudtam: a Magyar Nemzetben két nap múlva meg fog jelenni tőlem egy újabb gúnyos írás, „kollégám” legújabb tévelemzéséről, amelyet Orbán Viktor bostoni kitüntetéséről kreált. Úgy véltem, ha ő vállalja a partit, én is vállalhatom, hiszen egyáltalán nem volt vele kapcsolatban bennem érzelem.
Egymás ellen játszottunk. Higgyék el nekem látatlanban, hogy az out-műfajban csak állítólag Horn Gyula jobb nála egy kicsit. De sem ennek, sem a játéknak nem szenteltem túlzott figyelmet. Egész idő alatt az motoszkált bennem: becsületesen járok-e el, ha nem szólok neki az általam írt, őt érintő újabb kritikus cikkről. Végül – s ez azért örömömre szolgált – szoros küzdelemben nyertünk. A padon ült, elé álltam és azt mondtam: „Elnézést, de úgy érzem, közölnöm kell veled, hogy a következő írásomban szóvá teszem a bostoni ügyet.”
Az arca valami elképesztő változáson ment át. Összezsugorodott. Az ajka is hamuszürke lett. Sziszegő, hörgő szavait nem tudom szó szerint idézni. Körülbelül: te rohadt állat, te egyszázalékos barom, ne merj szórakozni velem, te mocsok… Önuralmam határán azt mondtam: azért jöttem ide hozzád most, ha már együtt játszottunk, nehogy azt hidd, miszerint alattomban… Nem hagyta befejeznem. Fröcsögött belőle a gyűlölet. Fogalmam sincs, hogy egy „forradalmibb” szituációban mi történt volna. Így végül én is elveszítettem a türelmemet, és valami olyasmit mondtam: te szerencsétlen, öntelt állat… Partnereink – egyébként jobbközép szimpatizánsok – elhűlve néztek. Nem tudtuk, hogy ekkora köztetek a gyűlölet – mondták, miután „kollégám” távozott.
Eddig nekem sem volt fogalmam róla. A „visszabarmozásért” teniszpartnereimtől elnézést kértem. Hogy a választási harcba kissé belepistult „kollégámtól” is elnézést kérjek-e, én nem tudom…