Kivonatozhatunk a múltból

Noha a szocialista párt prominensei nemrégen még a „varsói gyors” budapesti befutását ünnepelték, reményeik mára eloszlani látszanak. Talán nem véletlen, hogy a szocialista párt rendezvénye, amelyen oly sok szó esett a varsói gyors ismételt budapesti érkezéséről, egy vasúti múzeumban folyt le

n Sasvári Szilárd
A rendszerváltozást követően a volt szovjet zónához tartozó kelet-közép-európai országok politikai élete számos hasonlóságot mutatott. Az első szabad parlamenti választások szoros hasonlóságot jeleztek a balti országokban, Lengyel-, Cseh- és Magyarországon, valamint Szlovákiában. A hasonlóság egyszerű volt: a volt állampártok újjászerveződött csoportjai demokratikus keretek között – noha kérdéses demokratikus jelleggel – mindenütt vereséget szenvedtek, és kiestek a politikai hatalomból. A kommunista örökség hatalmas súlya, a tönkrement gazdasági élet, a demokratikus jogállam fejletlensége, a sajtó kaotikus viszonyai, illetve az átmenettel járó és mindenütt jelentkező komoly feszültségek rendkívüli mértékben megnehezítették az első demokratikus kormányok működését. A várva várt édeni állapotok sehol sem köszöntöttek be, a volt kommunista állampárt vezető csoportjai azonban mindenütt jelentős pozíciókat szereztek a kaotikus gazdasági viszonyok közepette. A hazai állapotokhoz hasonlóan, noha eltérő mértékben, másutt is e csoportok kezébe került a sajtópiac jelentős része; s a hatalmas feladatokkal birkózó demokratikus kormányok szinte mindenütt a gyakorlatlanságból és tapasztalatlanságból adódó gondokkal küszködtek.
Érthető tehát, hogy a frissen felszabadult kelet-közép-európai országokban a második szabad parlamenti választások idejére magasra szökött az elégedetlenség. Idehaza különösen megfigyelhető volt az a fejlemény, hogy az állampárti politikát korábban engedelmesen szolgáló újságírók és sajtómunkások a véleményszabadság új helyzetével visszaélve a gazdasági és a politikai élet destabilizálására törekedtek. Ugyanazok, akik korábban alig mertek megkockáztatni egy-egy bíráló kifejezést a pártállam politikáját illetően, a sajtószabadság új körülményei között fontosnak érezték a gyakran minden mértéken túllépő és igazságtalan kritikát az új kormányokkal szemben. A kiábrándulás általános érzése minden országban a volt kommunista pártokból előálló politikai formációkat segítette. Így az 1994-ben lezajlott általános választások eredményeképpen Litvániától Lengyelországon át Magyarországig ismét a volt kommunista állampárt utódszervezetei kerültek hatalomra. Ezt a jelenséget illették akkoriban a „varsói gyors” kifejezéssel. S mivel időrendben haladva a második szabad választás először Litvániában történt, gyakran hallhattunk a vilniusi gyorsról. A vilniusi vagy a varsói gyors valóban eljutott a legtöbb kelet-közép-európai országba, így Budapestre is.
1998-ra azonban bebizonyosodott, hogy a hatalomba visszaszavazott kommunista utódszervezetek a lehető legkevésbé törődtek az egyes országok valóságos problémáival. Mint a rendszerváltozás egész ideje alatt, úgy e ciklusban is elsősorban saját gazdasági és politikai köreiknek a megerősítésén munkálkodtak az idehaza jól ismert eszközökkel: a privatizációk során e körben helyeztek el jelentős cégeket, a sajtó nem kis részét befolyási övezetükké változtatták, illetve a politikai rendszert is igyekeztek úgy átformálni, hogy a hatalomba való viszszatérésük a lehető legtartósabb legyen. Ez a politika megbosszulta magát. A vilniusi gyors ismét elindult, majd Varsó érintésével eljutott Budapestre: a volt kommunista utódpárt minden igyekezete ellenére kiesett a hatalomból, és új politikai erők kerültek hatalomra.
Ezen a ponton azonban véget érnek a szoros értelemben vett hasonlóságok. 2002-ben már több mint egy évtizeddel távolodtunk el a rendszerváltozás kezdetétől. Az egyes kelet-közép-európai országokban egyre határozottabban érvényesültek azok az adottságok, amelyek ezeket az országokat korábban is jellemezték; egyre világosabbá vált, hogy nagy a különbség Litvánia, Lengyelország, Cseh- és Magyarország, valamint a többi térségbeli ország között. Különösen szembeötlő a politikai szerkezetekben megfigyelhető különbség. Míg Litvániában vagy Lengyelországban a rendszerváltozás jobboldalinak mondott politikai erői nem voltak képesek szilárd pártalakzatokat létrehozni, addig Magyarországon más folyamatok érvényesültek. Antall József kormánya és az általa vezetett MDF még nagyon sokban hasonlított a térségbeli országok új kormányaihoz és pártjaihoz; a hasonlóság a gyakorlatlanságban, a szervezési nehézségekben, a széthúzó erők összetartásának problémájában fejeződött ki. Antall József korai halála komoly vesztesége volt a hazai politikai életnek; s tragikus volt az MDF-re nézve, hiszen ezzel megkezdődött a rendszerváltó párt szétesése. Másfelől mégis figyelemre méltó, hogy éppen ez a körülmény vezetett oda, hogy Magyarországon a rendszerváltozás miniszterelnökének a helyére olyan személyiség léphetett, aki tanulva elődeinek hibájából, és különösen a szocialista kormányzat tapasztalataiból, világosan átlátta a posztkommunista időszak hatalmi problémáját; és megtalálta a megoldás kulcsát. A kulcs egyszerűen fogalmazva ez volt: a rendszerváltó erőket a lehető legnagyobb mértékben egyesíteni kell annak érdekében, hogy a posztkommunista csoportok helyett új politikusi nemzedék léphessen fel. Ha Orbán Viktor csak ennyit ismert volna fel és csak ezt a felismerést valósította volna meg, már akkor is világossá tette volna különleges politikusi képességeit. Ám ezen túlmenően is bebizonyította, hogy személyében a magyar államvezetés kedvező hagyományai igen szerencsés módon egyesülnek.
A rendszerváltozás után mintegy tizenkét évvel alapjaiban megváltozott a kelet-közép-európai országok politikai és gazdasági helyzete. A vilniusi és varsói gyors immár más útvonalakon jár. Magyarország esetében különösen megfigyelhető, hogy gazdaságában és kultúrájában egyre közelebb kerül a nyugat-európai régió szerencsésebb országaihoz. Hazánk politikai helyzete egyre kevésbé vethető össze a volt szovjet övezet más államaival. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy Magyarország esetében ma már meghatározóbbnak tűnik az, ami Ausztriában, Németországban, Olaszországban és Portugáliában történik, mint az, ami Litvániában vagy Lengyelországban. Ez nemcsak arra igaz, hogy a magyar gazdaság ma már ezer szállal kötődik az előbbi országokhoz, hanem érvényes a politikai helyzetre is.
Az elmúlt két év során Nyugat-Európában is új politikai trend körvonalazódik. A kilencvenes évek baloldali hullámát jobboldali-kereszténydemokrata trend váltja fel. Ausztria, Olaszország, Dánia, Norvégia után ma már egyre világosabb, hogy másutt is efféle fordulat készülődik, például Németországban. Magyarország politikai helyzete ma már inkább ezen államokhoz hasonlítható. E hasonlóságot nem gyengíti, sőt inkább erősíti az, hogy idehaza a magát baloldalinak mondó szocialista párt sem múltjában, sem jelenében nem adja hiteles jelét annak, hogy valóban baloldali értékek szerint kívánna politizálni. Noha a szocialista párt prominensei nemrégen még a „varsói gyors” várható budapesti befutását ünnepelték, reményeik mára eloszlani látszanak. Talán nem véletlen, hogy a szocialista párt rendezvénye, amelyen oly sok szó esett a varsói gyors ismételt budapesti érkezéséről, sajátos módon egy vasúti múzeumban folyt le. Ám muzeális mozdonyok ma már nem közlekednek az európai vasútvonalakon. Az útvonalak is másképpen rendeződnek: immár nem az észak–déli, hanem a nyugat–keleti irány a meghatározó. Így 2002-ben Budapesten hasztalan várná bárki az ódon varsói gyors érkezését. Helyette olyan vonatok érkezése várható, amelyek Bécsből, Koppenhágából, Oslóból, Lisszabonból indultak el. Mint a közvélemény-kutatási adatok is egyre világosabban jelzik, 2002. április 7-én Magyarország döntő többsége nem kiöregedett mozdonyokra fog szavazni, hanem arra az expresszre, amelyen reményeink szerint az ország véglegesen kivonatozhat a múltból.
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)