A franciaországi magyar kulturális évad februárban lezárult, már tart Londonban az újabb magyar bemutatkozás, és júniusban Itália-szerte kezdődik szintén fél évig tartó kulturális évadunk. Milyen benyomásokat őriz a franciaországi rendezvénysorozatról?
– A franciaországi magyar kulturális évad, a MAGYart sokszor elgondolkoztatott. Szélsőséges racionalizmus és misztika, mély hit és tudatos ateizmus, germán pontosság és déli önirónia, az esztétika megtartó ereje – megannyi közös vonás franciák és magyarok között. Azt hiszem, a MAGYart sikeréhez ez is hozzájárult.
– Első hallásra meglepő kijelentés…
– Egy ilyen nagyszabású kulturális évad szervezése során, mint a MAGYart – vagy a júniusban Olaszországban kezdődő, szintén fél esztendeig tartó rendezvénysorozat – minden magyar művész, minden kiállítás különleges módon reprezentálja Magyarországot. Úgyhogy az egyik legizgalmasabb feladat megtalálni azokat a vonatkozási pontokat, amelyeken keresztül lerombolhatók az egymásról kialakított közhelyek.
– Ha már a közhelyeknél tartunk, a franciák híresek erős nemzettudatukról. Nem okozott-e ez nehézségeket a szervezés során?
– Most újra meglepő válasz következik: igen, valóban erős a nemzettudat, ám ez épp ellenkezőleg, sokat segített nekünk. A nemzeti öntudat, a nemzeti kultúra fogalmakat tudniillik a romantika hívta életre Európában. Ekkor, az elmúlt korokra visszatekintve, a különböző országok mintegy retrospektíve rendezték össze történelmi mitológiájukat, legendás hőseiket, nagy gondolkodóikat, akik a mai európai népek azonosságtudatának fontos szereplői. Vannak azonban olyan országok, amelyek mind politikailag, mind kulturálisan azóta is inkább tartományaikban léteznek. Ilyen Németország vagy Olaszország. Bár a franciák is erősen kötődnek régióikhoz, a nemzethez való tartozás, a szabadság, a nyelv védelme, nemzeti kulturális örökségük megőrzése elsődleges érték számukra. Nem véletlen, hogy Franciaország óriási pénzeket költ a nemzeti filmgyártásra, múzeumpedagógiára, a külföldi francia intézetekre, arra, hogy a francia mint idegen nyelv megtarthassa hadállásait. S hogy ez mennyiben segített nekünk? Jó példa erre, hogy Bernard Faivre d’Arcier, a francia kormánybiztos javasolta a rendezvénysorozat szlogenjéül a MAGYart-ot, s hogy ne „hongrois”-ként, hanem saját nyelvünkön, magyarként jelenjünk meg. Az évad egyik legérdekesebb lélektani tanulsága volt, hogy a franciák mennyire természetesen ráéreztek arra: Magyarország csakis saját magát vállalva lehet a többi európai ország partnere, megbecsült tárgyaló fele. S az is érdekes volt, hogy itthon mennyi idegenkedés övezte a MAGYart kifejezést.
– Miért, nekünk, magyaroknak milyen a nemzettudatunk? Vajon könnyebb meglátni külhoni tükrökben, hogy mi a magyar?
– Magyarország kicsit mindig abban a tükörben nézi önmagát, amelyet a külföldi országok tartanak neki. Nyilván minél pozitívabb képet mutatnak a francia, olasz tükrök, annál magabiztosabbak leszünk, annál kevésbé a külföldi visszacsatolások határozzák meg majd számunkra, mennyit érünk. Vegyük például az irodalmat! Ha megkérdezik tőlem, mi a legkedvesebb emlékem a franciaországi rendezvénysorozatból, azt válaszolom: a párizsi metróban kifüggesztett magyar versek. A párizsi metrókocsikban ugyanis régi hagyomány, hogy versrészleteket tesznek ki a plakáthelyekre, s tavaly jó ideig magyar verseket – francia fordításban, persze – böngészhettek a metrózók. Ráadásul a metróállomásokon a falakra is kivetítettünk magyar verssorokat, ami elsőre, valljuk be, igencsak meghökkentő vállalkozásnak tűnt – legalábbis számunkra. A párizsiak ugyanis rendkívüli érdeklődéssel olvasgatták poétáinkat, s a hozzánk eljutó visszajelzések is egyértelműen pozitívak voltak. Megható volt ez, hiszen a zenével ellentétben az irodalmat jóval nehezebb átadni, „megértetni” a külföldi publikummal. S ennek nem csak nyelvi okai vannak. A zene mindenki számára könnyebben érthető, valóban határokon át ível, s ma is erőteljesen él a franciákban, hogy mi zenei nagyhatalom vagyunk. Magyarország azonban vitathatatlanul irodalmi nagyhatalom is, ha irodalmunk nagy része nincs is lefordítva. Nem a nemzeti öntudat túltengése, ha kimondjuk: valódi irodalmi nagyhatalom lennénk, ha ismernék literatúránkat szerte a nagyvilágban. Ha Babits, Örkény vagy Arany János francia lett volna, életművük ma kötelező olvasmány lenne Európában. Ady, Babits, Weöres például tényleg a magyar gondolat esszenciája, s ha felelni akarunk arra az archetipikus kérdésre, hogy mi a magyar, többek között ez a válasz is adja magát: a magyar irodalom. A metrókocsik irodalmi plakátjai, a Márai-fordítások vagy Esterházy Harmonia caelestisének nemzetközi sikere arra tanít minket, hogy érdemes pénzt, energiát fektetnünk irodalmunk külföldi promóciójába. Volt a Fonográfnak egy slágere a hetvenes években: „kár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, s nem is akarja megtanulni”. Ha szembenézünk a nóta öniróniájával, és kesergés helyett például lefordítjuk nagyjainkat, és kiadót keresünk nekik, csodák történnek.
– Azért a külföldi sajtó Magyarországról szóló cikkei nem mindig adnak okot hurráoptimizmusra. A több száz magyar kulturális esemény sikerei vitathatatlanul hozzájárultak Magyarország, a magyar gondolkodás megismertetéséhez, megismeréséhez, mégis: mintha sok tekintetben még mindig nem értenének bennünket, honi eseményeink, folyamataink mozgatóit. A párizsi Libération például a minap csípős cikket közölt a Terror Házáról. Vajon tényleg változtatnak a kulturális évadok Magyarország megítélésén? Európa lakossága vagy a külföldi sajtó árnyaltabban látja és láttatja, kik is vagyunk mi, magyarok?
– Az utolsó kérdésre a választ tények szolgáltatják. A Magyarországról szóló több mint hatszáz értekező és informatív cikk önmagáért beszél, mint ahogyan az is, hogy a francia beutazóturizmus az évad kezdetétől egyre nő, s az előző évekhez képest az állami bevétel – amely a turisták által itt elköltött pénzből adódik – behozta a kulturális évadra fordított állami támogatást. A Libérationra visszatérve: többek között éppen azért van szükség külföldi kulturális bemutatkozásra, hogy végre szakítsunk az anekdotabeli katona magatartásával, aki, bár már rég elmúlt a háború, még mindig behúzódik a barlangjába, ha elrepül felette egy madár, mert azt hiszi, vadászgép. A vitáknak, az ellenkező véleményeknek, a kritikáknak helyük van az egységes Európában, s a helyükön kell kezelni őket. Egyet azonban tudnunk kell: senki sem üldöz bennünket. Nem vagyunk meg nem értett nemzetként elkönyvelve! Nem ringathatjuk magunkat abban a kényelmesnek bizonyult illúzióban, hogy szegény és szerény kis ország vagyunk, amelyről tudomást sem vesznek az úgynevezett nagy nemzetek. Ez már régóta nem így van. Nem léphetünk fel a történelem árnyoldalára került nemzet jajkiáltásával, hiszen ez megütközést és sajnálatot kelt. Azt mondják, biztosan oka van annak, hogy a magyarok ilyen szerencsétlennek tartják magukat. A szerencsétlen emberekkel azonban senki sem szeret hosszú távon üzletet kötni. A kulturális évadok szervezése során meg kellett tanulnunk: szívünkhöz közel álló festők, zeneművek nem eladhatók, vagy abban az országban éppen most nem találtunk befogadó partnert, míg másokat fölfedezett a művészeti piac. Nagyon káros üldöztetést kiáltani ilyenkor ahelyett, hogy a tárgyalási stratégiánkon változtatnánk. Ráadásul szerencsénk van: Magyarországnak most különleges történelmi lehetősége van arra, hogy új képet alakítson ki magáról.
– Mi ennek az oka?
– Most kicsit olyan helyzetben vagyunk, mint a diák, aki iskolát vált. Az első időszakban, mondjuk, az első félévben derül ki, hogyan könyvelik el. Magyarországról hosszú ideig az jut majd az emberek eszébe, amit hazánk most közöl magáról. Erre a kihívásra válaszolt a magyar kulturális vezetés például a franciaországi évaddal.
– A globalizáció világában fontos még a nemzeti kultúra? Vajon kell-e félnünk nemzeti önazonosságunk elvesztésétől?
– Az internet, a televízió, a virtuális kultúra világában nyilván fölmerül ez a kérdés, s a kultúraközvetítést hivatásszerűen művelők számára még erőteljesebben tevődik fel. Sokat beszélünk arról, hogy a XXI. század a kommunikáció kora, csakhogy a kommunikáció fogalmát illetően szerintem fogalomzavarban szenvedünk. Egyrészt a kommunikációs tréningek, a beszélgetőshow-k és a pszichológusok virágzó társadalmát éljük, másrészt a kommunikáció egyre inkább a számítógépen keresztül történő, személytelen kapcsolattartásba vonul vissza. A két közlési forma ördögi kört alkot, hiszen minél személytelenebb a kommunikáció, annál frusztráltabb az ember, annál elveszettebbnek érzi magát, így mesterséges fogódzókkal próbálkozik. Egy hangverseny, egy kiállítás, egy irodalmi mű olvasása, de a multimédiás, interaktív művészet is arra kényszeríti az embert, hogy a kommunikáció eredeti, személyes változatát élje meg. Ez is a kommunikáció eredeti formája, ahol a művész kitárulkozik, a közönség pedig befogadóvá válik. A modern technikai eszközökkel létrehozott művészetben a közönség ugyanolyan aktív befogadója a művészetnek, mint az olvasott, hallott vagy látott kulturális élmény esetében. A kulturális évadok fölvállalása egy-egy külföldi országban a személyes találkozás bátorságát feltételezi. A fentebb említett kommunikáció egyik fontos tényezője a visszacsatolás, amelyet csakis akkor kaphatunk meg, ha ki merünk állni a világ elé – vállalva önmagunkat. Csakis ilyen típusú kommunikáció útján jöhet létre valódi párbeszéd két kultúra között.
– Gondolom, az ilyesfajta nagylélegzetű kulturális vállalkozások valamiféle hitet is feltételeznek.
– A közelgő ünnepekre való tekintettel engedje meg, hogy felidézzem egy szlovén gondolkodó, Sinkovic esszéjének egyik példázatát arról, mi is a különbség zarándok és turista között. A régi zarándokok betértek egy városba, ott laktak az embereknél, segítettek befűteni, megetetni az állatokat, elbeszélgettek a gazdával arról, milyen volt az idei termés, s az esti vacsoránál jóleső érzéssel nyugtázták, hogy bár messze élnek egymástól, egymás nyelvét sem értik jól, problémáik, gondolataik, érzelmeik mégis hasonlóak. Amikor másnap betértek a kegytemplomba, egymás mellett, egyazon istenhez imádkoztak. A zarándokok számára az út, az emberek, akikkel találkoztak és a templom szépsége együtt jelentették a zarándoklat értelmét. A turisták nagy része ahelyett, hogy beengedné magába annak a helynek a levegőjét, lakóinak örömét és problémáit, amelyet éppen meglátogat, csoportokba verődve arról bizonyosodik meg, hogy tényleg úgy van-e minden, mint ahogy az az útikönyvben le van írva. Jó lenne arra törekednünk, hogy külföldön inkább zarándokok legyünk, mint turisták, s a hozzánk látogató vendégeket is zarándokokként fogadjuk.
Rubovszky Rita 1965-ben született Budapesten. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát magyar–francia szakon, majd éveken keresztül tanárként dolgozott. Magyart és franciát tanított gimnáziumban, vizsgáztatott az idegen nyelvi lektorátuson, oktatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1998-tól az Europália Hungária kormánybiztosi irodájának programigazgatójaként a belgiumi magyar fesztivált – az Europáliát – szervezte. 2000 februárjától a tavalyi franciaországi magyar kulturális évadot és az idei olaszországi kulturális fesztivált is szervező Hungarofest Kht. igazgatója.
dinnye
Dinnyéseket bírságolt a fogyasztóvédelem
