- PÁVAÓL -

Régi történet, tudom, s mégis újra fel kell idéznem egynémely mai, földhözragadt tanulságok érdekében, amelyek „ügydöntő” módon alakíthatják közös sorsunkat. Szóval… Egy kicsi, királyáról híres település templomjáró ifjai felkerekedtek, hogy megnézzék Szegeden az Istvánról írt zenés történelmi darabot. Papjuk, aki konok royalista, és az Európára felesküdött Habsburg Ottóban törvényes magyar királyt tisztel, a tűzijátéktól elszíneződött arccal fordult a tanítványok felé, akik akkor és ott Koppány mellett tartottak rokonszenvtüntetést. Talán mert Vikidált mindig is Koppánynak ismerték, de hogy ki az az ismeretlen szép ember, akinek Victor Máté a koronát, Varga Miklós a hangját adta, az nemigen érdekelte őket. „Koppány, Koppány!” – skandálták a felségsértést, kiérezvén a rendezés lopakodó István-effektusait. Az anyja akaratától vezérelt István nagy, melodikus áriákban próbált vívódni, míg Koppány falta a nőket, és látnivalóan tudta, mit akar. Az engedelmes fiúval szemben ő a bőrruhás, nap felé motorozó kamaszlázadás. Bizony, alig múlt koppánykodásaimra emlékezve nagyon is értettem, hogy miről van szó. S értette mindenki, aki a világ égtájai szerint épített komor várakra gondolt, ahol az ő felnégyelt ifjúkori nagyot akarása is ott száradozik örök okulásul.
Az irányt ott vétette el a darab, hogy a feloldhatatlan, történelmileg értelmezhetetlen István–Koppány szembenállást nagyította drámai anyaggá a parabola kedvéért. A történelem menete viszont nem az egyidejű, helyileg színezett események alakulásától függ, hanem a folytonosság, a történések láncolatosságának saját logikája és a történelem egészének „logikája” közötti kapcsolattól. Alkalmazva mindezt a most felvetett kérdésre: a lényegi mozzanat nem a „Koppány vagy István?” választásban volt/van, hanem a Géza és István folytonosság tartalmazza. Félig tréfásan azt is mondhatnám: persze hogy tanulmányoznunk kell István művét, de hát az sem utolsó szempont, hogy maga István az apja, Géza műve volt.
Gézáról tudjuk, hogy őt is Istvánnak hívták, ezt a nevet kapta a pogány hite fenntartása mellett vállalt keresztségben, koronát is kapott a bizánci császártól, s gyanítják, hogy a Stephanus Rex feliratú pénzeket is ő verette; Géza hívta be a térítőket, a német és olasz lovagokat, s bontakozó, ígéretes külpolitikájának első sikere éppen Vajk (Szent István) kiházasítása volt a bajor Gizellával. A kétmeggyőződésű Géza („elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy két istent imádjak” – csendesítette le sopánkodó udvari papját) mindent elrendezett, szinte kényszerpályára állította fiát, aki nem tett mást, mint a II. Szilveszter pápa által is elismert apostolmegszállottsággal, ha kellett, tűzzel-vassal folytatta és bevégezte Géza megkezdett, országnagy templomának felépítését.
A félig pogány apa és a szentté avatott fiú történelmi kettőse a magyar sorson túl, amely kétségtelenül benne foglaltatik az István–Koppány alkati vetélkedésben, értelmezőleg utal az egyetemeshez tartozó nemzeti teljesítményre. S az már tényleg a képzeleten és a meggyőzőtehetségen múlik, hogy Gézát harcosnak, Istvánt ideológusnak, az apát stratégának, a fiát pedig egy kizárólagos terv alkalmazójának, beváltójának láttassuk. Ezeréves államiságunk idáig nyúlik vissza, addig a képzeletbeli pontig, amely összeköti a ravaszul pogány Gézát a rajongó, túlteljesítő szenttel. S hogy mindez igaz, már-már irodalom, azt Imre herceg árnyékban maradt alakja igazolja. A szüzességet fogadó, éjjel-nappal imádkozó Imre valójában művész, csupa érzékenység és élhetetlenség. Mint a nagy családregényekben: Géza a durva, de alapító akaratú hős, István a terjeszkedő-felélő örökös, Imre herceg pedig a kemény életből kiágazó szép és haszontalan hajtás.
Első szent királyunk emlékéhez sokan törleszkednek, s jól teszik, bár szörnyű gyanúm támad arról, hogy az ő palástjának sátorából előbújni akaró kis Istvánokra egyáltalán nincs szüksége a magyarságnak, mivel a helyzet inkább egy ősi-modern kereszténységet szellemileg is vállaló Gézára érett. Kell a nagy terv, aztán jöhetnének a biztos ítélet nyomán iparkodó szentek.
De hát ki tudja, hogyan lesz, s tán igaza van Kós Károly István-regényének: „nagy dolog, ha az úr akar valamit, és még nagyobb, ha a császár akar. Legnagyobb, ha az Úristen akarja. De a végén mégis az lesz, amit karddal és nyíllal és kopjával végeznek el vidáman verekedő, szilaj legények ott kinn a véres pusztán.”
És akkor ehhez még tessék hozzáadni ezer-egynéhány gyönyörű, keserves évet.