Piaci félelmek, érzelmek

Stefka István
2002. 03. 26. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az MDF-piac a Komjádi uszoda előtti parkolóban sok mindenki ellenére jött létre. A valódi kisemberek igényét fejezhette ki keletkezésekor, jó tíz évvel ezelőtt alacsony áraival, mert közvetlenül az őstermelő találkozhatott a vevővel. Időről időre meg akarják szüntetni, de a piac törvénye erősebb. Ennek a piacnak ma már semmi köze nincs az MDF-hez, a politikához, ez csak egy jó ötlet maradványa csupán. A vásárlás nem ideológiák mentén történik, hanem elsősorban a pénztárca vastagsága szerint. Látni itt a hordós káposztát kóstolgató vad liberálist, mellette erős paprikát válogatni a nemzeti gondolkodót. Igaz, néha szó esik a politikáról is. Éppen salátát válogattam, amikor megszólalt mellettem egy idősebb úr: – Azt is meg kellene írni, szerkesztő úr, hogy az embert már azért is megszólják az utcán, ha viseli a nemzetiszínű kokárdát. Sőt, egy középkorú ember meg is fenyegetett! Tudja – rámutatott a kabátja hajtókájára kitűzött kokárdára – ezt a piros-fehér-zöldet a választások végéig hordani fogom. Meglátja, a második forduló után mennyien fogják ezt viselni! Különben is – dohogott tovább rögtönzött ismerősöm –, engem nem érdekel, ha ők felveszik a kék szalagot vagy akár a sárga sálat is. Csak viseljék, az az ő dolguk, engem hagyjanak békén, ne erőszakoskodjanak.
Hát ilyen a piaci politizálás. Egy kis vásárlás, egy kis beszélgetés ismerőssel, ismeretlennel, árussal, kereskedővel, aki éppen szemben van, szembe jön. Nem szép? A feleségem mindig mondja, mi lenne, ha én nem szeretnék vásárolni? Nem szégyellem, naprakészen tudom az árakat, tudom, hogy a régi krumpli a parasztnál hatvan forintért már elfogadható ár, a friss fejes saláta nyolcvanért megvehető, de ha valamelyik hentes fehérre pucolt körmöt ad kilónként kétszázért, netán a lapockát hétszázért, azt azonnal meg kell venni. Így voltam most vasárnap a Lehel csarnokban is. A húsvéti sonkát már megvettem, már csak a tojás és a ponty hiányzott. Kíváncsi voltam, milyen az új Lehel. Szinte eltűntek a falusi nénik, bácsik pultjai, ennek ellenére az árak s az áruk csalogatóak voltak. Ez a csali! De hát mi lesz a bevezető árak után? Sajnos a Lehel építészetileg is olyan, mint egy plaza. Vasárnap is majdnem elfogott a „plazaérzés”, amikor szembejött velem egy jól öltözött házaspár. Mindjárt nekem szegezték a kérdést: – Na, mi lesz? Győzünk? – Kikre gondolnak? – kérdeztem vissza. Ezt azért tettem, mert a napokban egy közismerten baloldalra elkötelezett volt kollégám is ugyanezt kérdezte tőlem. Nyilván azzal a szándékkal, hogy amit én mondok, ő azt helyeselni fogja. S lám, azt tette. – Nekünk, a nemzeti, polgári erőknek kell győznünk! – hajtogatta. De mióta lett nemzeti? – tettem fel a kérdést magamnak. Valamit tudnak?
Tény, a Lehel piacon is politizálnak. Úgy döntöttem, politizálás helyett az első emeleten, a belső teraszon leülök az egyik sörözőbe, s megiszom egy pohár Borsodit. A friss csapolás jólesett. A kiskocsmát stílusosan piros szegélylécek díszítették, a pultra kancsókban olcsó borok voltak kihelyezve. Kérdeztem is a csapos hölgyet: – Jól megy, a magáé? – Van forgalom, de nem az enyém, Csintalan úré. A bejáratnál is, a földszinten, az emeleten is, ahol ilyen piros fakereteket lát, azok a büfék mind Csintalan úrhoz tartoznak – válaszolta. Na de ilyet! Sört ittam, és akaratlanul mégis politizáltam? Bár azt mondják, Csintalan Sándor sem politizál már az MSZP színeiben. Üzletemberré lépett elő. Akkor meg egészségére!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.