Az MDF-piac a Komjádi uszoda előtti parkolóban sok mindenki ellenére jött létre. A valódi kisemberek igényét fejezhette ki keletkezésekor, jó tíz évvel ezelőtt alacsony áraival, mert közvetlenül az őstermelő találkozhatott a vevővel. Időről időre meg akarják szüntetni, de a piac törvénye erősebb. Ennek a piacnak ma már semmi köze nincs az MDF-hez, a politikához, ez csak egy jó ötlet maradványa csupán. A vásárlás nem ideológiák mentén történik, hanem elsősorban a pénztárca vastagsága szerint. Látni itt a hordós káposztát kóstolgató vad liberálist, mellette erős paprikát válogatni a nemzeti gondolkodót. Igaz, néha szó esik a politikáról is. Éppen salátát válogattam, amikor megszólalt mellettem egy idősebb úr: – Azt is meg kellene írni, szerkesztő úr, hogy az embert már azért is megszólják az utcán, ha viseli a nemzetiszínű kokárdát. Sőt, egy középkorú ember meg is fenyegetett! Tudja – rámutatott a kabátja hajtókájára kitűzött kokárdára – ezt a piros-fehér-zöldet a választások végéig hordani fogom. Meglátja, a második forduló után mennyien fogják ezt viselni! Különben is – dohogott tovább rögtönzött ismerősöm –, engem nem érdekel, ha ők felveszik a kék szalagot vagy akár a sárga sálat is. Csak viseljék, az az ő dolguk, engem hagyjanak békén, ne erőszakoskodjanak.
Hát ilyen a piaci politizálás. Egy kis vásárlás, egy kis beszélgetés ismerőssel, ismeretlennel, árussal, kereskedővel, aki éppen szemben van, szembe jön. Nem szép? A feleségem mindig mondja, mi lenne, ha én nem szeretnék vásárolni? Nem szégyellem, naprakészen tudom az árakat, tudom, hogy a régi krumpli a parasztnál hatvan forintért már elfogadható ár, a friss fejes saláta nyolcvanért megvehető, de ha valamelyik hentes fehérre pucolt körmöt ad kilónként kétszázért, netán a lapockát hétszázért, azt azonnal meg kell venni. Így voltam most vasárnap a Lehel csarnokban is. A húsvéti sonkát már megvettem, már csak a tojás és a ponty hiányzott. Kíváncsi voltam, milyen az új Lehel. Szinte eltűntek a falusi nénik, bácsik pultjai, ennek ellenére az árak s az áruk csalogatóak voltak. Ez a csali! De hát mi lesz a bevezető árak után? Sajnos a Lehel építészetileg is olyan, mint egy plaza. Vasárnap is majdnem elfogott a „plazaérzés”, amikor szembejött velem egy jól öltözött házaspár. Mindjárt nekem szegezték a kérdést: – Na, mi lesz? Győzünk? – Kikre gondolnak? – kérdeztem vissza. Ezt azért tettem, mert a napokban egy közismerten baloldalra elkötelezett volt kollégám is ugyanezt kérdezte tőlem. Nyilván azzal a szándékkal, hogy amit én mondok, ő azt helyeselni fogja. S lám, azt tette. – Nekünk, a nemzeti, polgári erőknek kell győznünk! – hajtogatta. De mióta lett nemzeti? – tettem fel a kérdést magamnak. Valamit tudnak?
Tény, a Lehel piacon is politizálnak. Úgy döntöttem, politizálás helyett az első emeleten, a belső teraszon leülök az egyik sörözőbe, s megiszom egy pohár Borsodit. A friss csapolás jólesett. A kiskocsmát stílusosan piros szegélylécek díszítették, a pultra kancsókban olcsó borok voltak kihelyezve. Kérdeztem is a csapos hölgyet: – Jól megy, a magáé? – Van forgalom, de nem az enyém, Csintalan úré. A bejáratnál is, a földszinten, az emeleten is, ahol ilyen piros fakereteket lát, azok a büfék mind Csintalan úrhoz tartoznak – válaszolta. Na de ilyet! Sört ittam, és akaratlanul mégis politizáltam? Bár azt mondják, Csintalan Sándor sem politizál már az MSZP színeiben. Üzletemberré lépett elő. Akkor meg egészségére!
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
