A Népszava publicistája tud viccet mesélni, a Népszabadság véleményformálója csak szeret. Nagyjából ennyi a tanulsága annak az áldatlan vitának, amely Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövetnek a Washington Postban megjelent válaszcikke (olvasói levele) nyomán robbant ki. Igazából nem Jeszenszky írásával kezdődött a disputa, hiszen kisebb-nagyobb hangerővel már három hete tart. Nyitányként a Washington Post közölte egy Jackson Diehl nevű szerző véleményét, aki a lap egyik vezető újságírója, és közép-európai, valamint NATO-szakértőként tartják számon. Diehl felettébb járatos, no nem a magyar viszonyokban, hanem a balliberális szívfájdalmakat illetően. Ezért durva támadást intézett a jelenlegi kormány és Orbán Viktor személye ellen. Diehl szerint hazánkat ma már nem vennék fel a NATO-ba, az amerikai–magyar kapcsolatok a mélypontra zuhantak azért, mert Orbán Viktor a „lebensraumról” szóló beszéddel mérgezi a közéletet, nacionalista programot valósít meg, miközben csendben szövetkezik az antiszemitákkal. Diehl szakértelméről sokat elárul, hogy szerinte hat éve vagyunk NATO-tagok, tehát belépésünket körülbelül arra az időre taksálja, amikor egy Keleti György nevű NATO-kompatibilis hadügyér Belorussziától vásárolt lerobbant harckocsikat. Mindenesetre a balliberális oldal nagy ovációval fogadta Diehl művét, mondták is, hogy pont olyan, mintha itthon írták volna. Valami hasonlót állítottak a jobboldalon is, de őket ledorongolták. Jeszenszky Géza nagykövet olvasói levélben válaszolt Diehl meglátásaira. Igyekezett cáfolni a cikk durva, alaptalan állításait. Ám Jeszenszky nem kifejezetten literátor alkat, ezért akadtak kevéssé szerencsés megfogalmazásai is. Különösen nagy felhördülést váltott ki azon kitétele, miszerint „a zsidó közösségnek meglehetős képviselete van a kormányban és a magyar politikai élet minden szintjén”.
Ilyesmit nem szabad mifelénk írni, mondani, de még gondolni sem. Nem illendő számon tartani a kormány tagjainak, a közélet szereplőinek, egyáltalán, a másik embernek a származását, hazánkban is csak az SZDSZ tesz ilyet, egyébként kultúrkörökben nem divat és nem is szokás. Minden hasonló utalás heves reakciókat vált ki, még akkor is, ha a vétkest a jó szándék vezette. Jeszenszky szintén megkapta a magáét, többek között Charles Gatitól, a Nyilvánosság Klubtól, de még a péntek esti Sajtóklubtól is. A Népszava és a Népszabadság publicistái pedig alkalmat találtak, hogy elővegyék ugyanazt a szakállas viccet a szovjet és az amerikai filharmonikusokról. A tréfa oly régi, hogy a „legolvasottabb” szerzője még a poénra sem emlékszik. A vicc lényege, hogy a szovjet zenekarokban pontosan tudják, hány zsidó származású muzsikus játszik, míg Amerikában „a zenészek nem a zsidókat, hanem a taktust számolják”.
Ennek ellenére a Washington Post olvasói pontosan tudják és értik, mire gondolt Jeszenszky Géza. Nem oly régen, 2001. január 16-án jelent meg a tekintélyes lapban Richard Cohen publicisztikája, aki arról panaszkodott, hogy a Bush-kabinetben egyetlen zsidó sincsen. Még Linda Chavez jutott legközelebb az „elvárásokhoz”, de neki is csak a férje zsidó, írja a lap. Bezzeg a Clinton-adminisztrációt nem érhette vád, ott voltak bőséggel, még egy félzsidó is akadt. Bush viszont „kizárta” a zsidókat a kabinetjéből, s Cohen szerint ilyen is csak Amerikában fordulhat elő.
Úgy látszik, ott, a nagy vízen túl sem mindenki zenész. Nem a taktust számolják, hanem a gójokat. A zenekar meg hamisan játszik.
Megalapozatlan vádakkal üldözik a konzervatív politikusokat Lengyelországban
