Jelentős költségek hárultak egy céhinasra annak idején: a felszabadulásáért és a tanulóleveléért ugyanis nem kis pénzt fizetett. Egy ács 1838-ban 18 forintot kért, 8-at a felszabadításért, 10-et pedig a tanulólevélért. Az inas még ekkor sem válhatott teljes jogú legénnyé. Először fél évig apróbéres legényként kellett szolgálnia, ráadásul addig, amíg a mester szerint nem volt elég tapasztalt, csak a bére felét fizették ki neki.
Ezután végre következhetett a legénynyé avatás, amely olyan fontos esemény volt egy ifjú életében, mint mondjuk az újszülött és szülei számára a keresztelő. Ez nem túlzás: a legények keresztapát és keresztanyát választottak, akik a szertartáson végig mellettük voltak. Ilyenkor a résztvevők ünneplőt öltöttek. A céhmester üdvözölte az egybegyűlteket és ismertette a találkozó célját. A keresztelőt az öreg legény vezette: a felavatandó legényt a szoba közepére hívta, majd egy borral teletöltött poharat – a bort a leendő legény hozta magával – keresztalakban az ifú fejére borított úgy, hogy harmadjára kiürüljön a pohár. A legény végül bort töltött minden megjelentnek és megköszönte a támogatásukat.
Ez a szokás azonban csak bizonyos céhekben élt: így például a csepel-szigeti, ráckevei ifjú molnárcéhnél és a budai, valamint a ráckevei csizmadiacéhnél. Máshol társpohár-ivással avatták fel a legényeket. Az is előfordult, hogy mindkét szokás megvolt. 1729-ben például a társpohár-iváskor a legénynek egymás után többször is ki kellett ürítenie poharát: az elsőt a koronás királyért, a másodikat „Prinz Eugenius kegyelmes földesurokért”, aztán a főcéhnek főcéhmesteréért, majd a nemes céhek megmaradásáért. Előfordult, hogy 15-20 közepes klézi bort kellett egy ifjúnak legénnyé avatásakor egyszerre elfogyasztania. Ezzel még nem volt vége a ceremóniának, ugyanis a borivás után a legényeket háromszor arcul ütötték. Ezután – bár a legény általában ilyenkor már félholtra itta magát – a lakoma következett.
A társpohár-ivás mellett népszerű volt a társpohár-adás is. A társpohár-adás leginkább a lakomával volt azonos. A budai és ráckevei ifjú csizmadiacéh alapszabályainak 19. cikkelye így ír erről: „A társpoharas legény az ételek kívánatos és ízletes elkészítésére szakácsot fogadjon, aki a konyhaművészetben remekeljen, mindenki ízlését eltalálja és még a kényes gyomor kívánalmait is kielégítse.”
A legény gondoskodott az ételekről, a szakácsról és a muzsikáról is. Ő töltötte a bort is. Ha a kannát nem jól kezelte és mellécseppent a bor, akkor az avatandó legény büntetést fizetett. Érdekes módon a szigor a többi résztvevőre is vonatkozott: őket is megbírságolták, ha illetlenül viselkedtek. Nos, az, aki ezeken a szörnyű megpróbáltatásokon sikerrel keresztülment, végre hivatalosan is legénynek érezhette magát. Ezzel a céhhierarchia létráján is eggyel magasabbra lépett.
Minden legény arra áhítozott, hogy valamikor mester lehessen. Ennek az volt az előfeltétele, hogy minél többet vándoroljon. Enélkül ugyanis nem bocsátották remeklésre. A vándorlás idejét mindig az adott céhek szabták meg. A pesti mészároscéh 1780-ban három évben határozta meg a vándorévek számát: „Meg ne tűressék a céhben olyan legény, aki tanulólevelével nem igazolja, hogy mesterségét három évig tanulta, sem pedig legény, aki rendes obsitoslevelet felmutatni nem tud”.
Az obsitoslevéllel igazolták ugyanis a vándorlást. A kőfaragólegényeknek például négyévnyi vándorlást kellett igazolniuk, míg a pesti üvegescéh csak két évet követelt. A vándorlás a mai gyakorlati tanulmányokkal volt azonos. A legények így gyarapíthatták tapasztalataikat, bővíthették látókörüket. Népmesék tucatjai említik az út szélén kóborló vándorokat. Nos, ezek a történetek éppen ezekről a szerencséjüket kereső vándorokról szólnak. Persze voltak olyanok, akik a vándorévekkel a katonai szolgálat alól akartak kibújni, ez ellen szigorú rendelkezést alkottak a század végén.
A XIX. század elejétől az obsitoslevelet a vándorkönyv váltotta fel. Ezt a mai útlevelekhez hasonlíthatnánk. Ebben szigorúan meghatározták a vándorlás szabályait és a legényeket is óvták a munkakerüléstől, valamint a kóborlástól. A vándorútjáról hazatérő legény már elszegődhetett egy mesterhez, akinél újabb követelmények és rengeteg munka várt rá. Kizsákmányolásuk ekkor kezdődött csak: a mesterek ugyanis napi 14-16 órányi teljesítményt követeltek. A munkaidőt csak 1848-ban szállították le 11 órára. Az a legény, aki ezt – a nemegyszer nagyon nehéz – iskolát is elvégezte, hamarosan önálló mesterként kereshette meg a kenyerét.
origo.hu
Brutális baleset Cegléden, motoros és autó ütközött össze – videó
