Díszkísértetek

Péntek van. Odakint hétágra tombol a tavasz, mézillatú a levegő, s a madárcsicsergéstől nem hallani a világ zaját. Idebent közeledik a választás második fordulója. Most valami lelkesítőt kellene összehozni, valami nagy durranást, hogy gyerünk, mindent bele, ne hagyjuk magunkat és a végére odaírni: Hajrá Magyarok! Ehelyett elmélázva bámulom a monitort, mert nem tudok szabadulni néhány megkopott, régi emléktől. Hát lejegyzem azokat.
Néptáncosként már a nyolcvanas évek közepétől volt szerencsém külföldre, ráadásul Nyugat-Európába járni. Ezekre az utakra mindig elkísért bennünket valaki a párt képviseletében, egy nagy elvtárs, a megtett kilométerek arányában vagy a városi, vagy a megyei tanácstól. És az elvtársak általában kis beszédet rögtönöztek az indulás előtt. Kifejtették, hogy nagyon oda kell figyelnünk magunkra, mert nemcsak a Magyar Népköztársaságot, hanem az egész szocialista tábort fogjuk képviselni, tehát csak szolidan, mutassuk meg a kapitalistáknak, mit is jelent a kommunista erkölcs.
Aztán persze ezek az elvtársak cirkuszoltak a magyar– osztrák határon nagy mellénnyel, hogy nekik nehogy má’ megmagyarázzák, hány forintot lehet kivinni. És ők rúgtak be már a buszon, és okádták össze az első üléssort. És ők ordibáltak artikulálatlanul magyar nótákat az ismerkedési esten. És ők csípkedték a táncosok fenekét, jókat röfögve a lányok riadt tehetetlenségén. És ők rohantak elsőként a bevásárlóközpontba, ahol még a tusfürdőt is magukra kenték, mert nem tudták, hogy mi az, de föltétlenül ki akarták próbálni. És ők pakolták tele a csomagtartót televízióval, videóval, elektromos miegymással, amit persze mind-mind elfelejtettek föltüntetni a vámáru-nyilatkoztaban.
És amikor hazaértünk, elmagyarázták, hogy ne dőljünk be a látszatnak, mert a nyugat szemkápráztató, és látványos színfalai mögött rothad és pusztul a kapitalizmus.
És most ismét magyaráznak. Hogy csak azért, mert tizenévesen megundorodtam tőlük, és a mai napig nem voltam hajlandó elfelejteni a rendszerváltást, gyűlölködő, magyarkodó, szélsőjobbos, társadalmi árokásó vagyok. Meg antiszemita, természetesen.
Pedig dehogy. Gyűlölködni nem szoktam, magyarkodni nem tudok, mert nem is lehet, a szélsőjobbról csak a hírekben hallottam, az antiszemita szót meg négy esztendeje itt tanultam meg Budapesten Demszky Gábortól, mivel szülővárosomban, a Teitelbaum Mózes csodarabbi sírhelyének is otthont adó Sátoraljaújhelyen a kifejezés nem ismeretes.
Szóval ezek azok a dolgok, amelyek miatt most semmi lelkesítő nem jut az eszembe, és nem születik meg a mindent bele publicisztika a végén a Hajrá, magyarok! felkiáltással. De talán nincs is rá szükség. Mert elegendő, ha minden egykori néptáncos fölidézi a maga kísérőjét.