Régi ponyvák kedvelt olvasmánya volt a Nyúl éneke, amelynek legrégibb magyar kiadása 1714-ben látott napvilágot. A bolondos versezetet Európa-szerte ismerték, és nálunk is számolatlan kiadást ért meg, főként a XVIII. században. Korabeli költőink, Bessenyei György és Orczy Lőrinc bosszankodva emlegetik, mint az alacsony ízlés, a „rossz hírű könyvek” prototípusát, amely – hasonlatosan a többi ponyvaolvasmányhoz, a Markalf- és Toldi Miklós-történetekhez – értéktelen. A vers ősváltozata alighanem latinul íródhatott. A mi Kájoni-kódexünkben is szerepel egy Lepus intra sata quiescit című latin versezet, amelynek „főhőse” a panaszkodó nyúl.
Németországban népdal lett belőle, de Hans Sachs tollából verses trufa is született (Gesprech. Der Hasen klag, 1556), amelyben az öreg nyúl és Phoebus isten beszélgetnek. A nyúl zúgolódik, hogy a többi állattól eltérően neki nem adott fegyvereket az isten, nincsen mivel védekezzék támadói ellen, mire Phoebus – kétes vigasz – közli vele: a nyulak fegyvere a hosszú láb meg a szaporaság.
A középkorból is ismeretes hasonló mese, rege, amelynek hőse ilyen-olyan állat. A leghíresebb tán a Szent Ferenc-legenda története a farkasról. Emlékezetes, hogy a Poverello, „Isten szegénykéje” – ez volt Assisi Szent Ferenc közismert neve – a keresztény megbocsátás jegyében feloldozza bűnei alól a farkast. A Physiologus, egy középkori (egyiptomi) „állatoskönyv” szerzője emberi értékrend hordozóiként, szimbolikus alakokként szerepelteti az állatokat: az oroszlán, a párduc meg az egyszarvú (unicornuis) Krisztust, a vadszamár (onager) a sátánt, a hiéna a felemás hitűeket, az elefántok Ádámot és Évát, a fűrészhal az emberi állhatatlanságot jelképezi. Nem kétséges, hogy a XVIII. századi magyar versezetben szereplő nyúl is hordoz emberi tulajdonságokat. Valójában az elesett, kisemmizett, mindenkitől üldözött kisember megtestesítője. Itt jegyzem meg érdekességképpen, hogy az Európán kívüli népek folklórjában a nyúl éppen nem a szerencsétlen, elesett állat jelképeként bukkan fel, hanem a ravaszság, a furfangos leleményesség megtestesítőjeként, hasonlatosan a mi meséink rókájához.
A magyar Nyúl énekében van egy különös és sehol másutt fel nem lelhető motívum, az nevezetesen, hogy a mi tapsifülesünk közli: belefáradt már a világi fényességbe, a paloták közelségébe, ezért remete kíván lenni. Amúgy a meglehetősen hoszszadalmas „ének” követi az európai mintákat és azok motívumait.
A vers a hajtóvadászat leírásával kezdődik. A vadászok kürtölnek, a hajtók ordítoznak, a kopók csaholnak, szegény nyúl meg „Szalad, ugrik, méri a hegyet, / Féltében nem találhat helyet, / Dombon áll, jaj! minden felöl, / A sok kutyák utól s elöl / Rohannak, rohannak…” Ezután a nyúl bölcselkedni kezd, és azon háborog magában, vajon miért üldözi őt mindenki, amikor „Vízzel élek, húst nem észem, / Az Uraktól el sem vészem / A jó Bort, a jó Bort”. Sokaktól eltérően senkit „bé nem vádol”, senki haját ki nem tépi, nem lop marhát, útonállással sem foglalkozik, nem szereti el a mások menyasszonyát. És így folytatódik a végtelenségig a nyúl búsongása: nincs „oroszlántermészete”, nem harcol a király ellen, mégis őt üldözi mindenki, urak és pórok, diákok és zsidók, vitézek, papok és cigányok, de még az állatok is, a farkas, a róka meg a sas.
Végül az erdő széléről visszanézve némi kajánsággal búcsúzik el a vadásztól, mondván: „Futásomban néked engedtem, / Ha mit féltemben el-ejtettem, / Jó Vadász, prédát nem fogtál, / Hanem holmi Nyúl szart láttál, / Tiéd az, tiéd az!”
Kulcsfontosságú partnerség a földgázbeszerzésben
