Nem teljesen világos, mire játszik Ukrajna azzal, hogy a kérlelést előbb agresszív követelőzéssel váltotta fel Magyarországgal szemben, majd ezt most már vezetékrobbantásokkal megalapozott zsarolásra cserélte, hogy befolyásolja hazánk politikáját. A helyzetünk nem azonos: mi a NATO és az EU tagjaiként belülről figyeljük, Kijev miként felel meg – pontosabban miként nem felel meg – a saját célkitűzéseinek, hogy bebocsátást nyerjen e szervezetekbe. Az atlanti szövetségben most nem várják tárt karokkal, uniós meghívója pedig a magyar kormány állásfoglalásától is függ majd. Mármost Volodimir Zelenszkij elnök és emberei úgy viselkednek, mintha szánt szándékkal le akarnák rontani a saját ázsiójukat. Pedig miközben a vezetők jönnek-mennek – a lejárt szavatosságú, de a háború miatt választások nélkül túlórázó Zelenszkij széke is inoghat; egyre többet hallani Valerij Zaluzsnijról a lehetséges utódjaként –, egyvalami biztos: mi itt maradunk a szomszédjukban. Márpedig emlékezni fogunk a kárpátaljai magyarok jogfosztására, a munkácsi turulszobor eltávolítására, Sebestyén József halálára, valamint a hazánkba is szállító Barátság orosz kőolajvezeték szándékos ukrán megrongálására is. Jönnek még az ukránok a mi utcánkba. Ez viszont nem zsarolás, csak éppen nem lehet más a fogadjisten, mint amilyen az adjonisten.
A druzsbának, az említett vezetéknek is nevet adó szovjet típusú, egyoldalú látszatbarátságnak mindenesetre vége van. Annak, amelyben az egyik fél teljesít, például áramot továbbít a határ túloldalára, a másik meg rongál és zsarol. Mégpedig azért, hogy eltántorítsa a magyar vezetést a békepárti, illetve az erőltetett ütemű ukrán EU-csatlakozást ellenző álláspontjától. Az időnként hisztérikus Zelenszkijt olyanok is követik a kioktató hergelésben, akiknek a diplomácia lenne a feladatuk. Kijevből kétértelműen utalnak a kárt szenvedett druzsbára; utalhatnak a vezetékre, országaink szebb napokat is látott kapcsolatára, de mindkettőre is. Valójában mindegy, a szómágián nem múlik semmi, a hozzáálláson annál több.