Fel Budapestre!

1941 elején, még a Szovjetunió ellen indított német támadás előtt a Vörös Hadsereg már Budapest elfoglalását tervezte egy törzsvezetési gyakorlat részeként – derül ki egy, a napokban megjelent és Zsukov marsall életét feldolgozó német könyvből. Mivel katonai felderítésünk archívuma nagyrészt megsemmisült, lehetetlen kideríteni, hogy a magyar hadvezetés 1941-ben tudott-e a küszöbönálló szovjet invázióról.

A napokban publikálta az elsődlegesen hadtörténeti témájú kiadványokat megjelentető német „Pour le Mérite” kiadó (neve az egyik legmagasabb I. világháborús porosz kitüntetés nevét őrzi) Viktor Szuvorov Zsukov marsall című könyvét. A valószínűleg komoly vitákat kiváltó könyv szerzője külföldön nem ismeretlen a történeti témák iránt érdeklődő olvasók számára. A szerző, aki 1947-ben Vlagyimir Bogdanovics Rezunként látta meg a napvilágot, Kalinyinban, majd Kijevben járt a Vörös Hadsereg tiszti iskoláiba. Vezérkari tiszti képzésben Moszkvában részesült, később a GRU ügynöke, a szovjet katonai felderítés hírszerzője lett. 1978-ban Genfben – ahol négy évet diplomáciai fedésben dolgozott – politikai menekültstátust kért Nagy-Britanniától. Ettől az időszaktól kezdve brit katonai iskolákban tanít, hadtörténeti témájú tanulmányokat publikál, elsődlegesen a Vörös Hadsereg II. világháborús szerepét kutatja.
A szerző már tiszti iskolásként, valamint vezérkari és hírszerzői kiképzése alatt is olyan dokumentumokhoz fért hozzá, melyeket mindmáig részben vagy egészben elzártak a tudományos feldolgozás elől.
Szuvorov első bestsellerré vált könyve az 1989-ben megjelent Jégtörő volt, melyben a szerző azzal a szovjet propaganda által elterjesztett legendával szállt szembe, miszerint Moszkva és a Vörös Hadsereg felkészületlen lett volna a II. világháborúra. Szuvorov tézise szerint – s ezt fejtette ki 1994-ben megjelent „M” nap, illetve a 2000-ben publikált Sztálin megakadályozott első csapása című könyveiben – a Szovjetunió egész Európa elfoglalására készült. Sztálin biztosra vette, hogy a Danzig-kérdésben kirobbanó lengyel–német konfliktus London és Párizs hadba lépésével európai méretű összecsapássá szélesedik. Az I. világháború tapasztalatai alapján egy elhúzódó, mindkét oldalt a végletekig kimerítő harcot várt. E felfogás megvalósulásakor Közép- és Kelet-Európa érett almaként hullott volna Moszkva ölébe. S a valószínű győztesnek tartott, de meggyengült nyugati szövetségesek nem lettek volna abban a helyzetben, hogy a kontinensen megkérdőjelezzék a szovjet katonai hegemóniát. Ebben az összecsapásban – amelyben az Egyesült Államok I. világháborús stratégiája lebegett Sztálin szeme előtt –, azaz most a Szovjetunióval kívánta eljátszatni a minimális erőkifejtéssel a háború sorsát megfordító döntőbíró szerepét. Ezért járult hozzá a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásához és ezzel a világháború kirobbanásához.
A sztálini koncepció 1940 májusában szenvedett hajótörést, amikor az addig a világ legerősebb szárazföldi haderejének tartott francia hadsereg néhány hét alatt összeomlott. Sztálinnak ekkor elemi érdeke volt, hogy Anglia a kontinensről kiszorulva, súlyos veszteségei és katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzete ellenére is folytassa a háborút, valamint a feltétlen kitartás politikáját megtestesítő Churchill maradjon hatalmon. Többek között ezért is fogadta kedvezően Sztálin a brit miniszterelnök 1940. júliusi szövetségkötési ajánlatát, melyben London többek között korlátlan szovjet befolyás elfogadásával kívánta Moszkvát a frontváltásra rávenni. Miután 1940 végéig a brit miniszterelnök és Anglia helyzete is ingatag maradt, így nem lehetett kizárni egy német–angol fegyverszünetet sem. Ezért az úgynevezett Cripps-misszió javaslatára arra az esetre látta lehetségesnek a németellenes brit–szovjet szövetséget, ha 1941 nyaráig London képes kitartani. Ráadásul Moszkva számára mindvégig megmaradt az az ideológiai félelem, miszerint a „kapitalista hatalmak” felismerhetik a rájuk leselkedő veszélyt, s végül összefoghatnak a Szovjetunió ellen.
Franciaország katonai vereségére válaszolva hozta előre 1941-re Moszkva eredetileg 1942-re tervezett – ekkor fejeződött volna be a világ legnagyobb haderő-fejlesztési programja, a III. ötéves terv – leszámolását Németországgal.
Sajnálatos módon magyar fordításban eddig Szuvorov egyetlen írását sem olvashattuk, annak ellenére, hogy több munkájában is említi a Vörös Hadsereg Magyarországgal kapcsolatos terveit. Szuvorov legfrissebb könyvének a Fel Budapestre! címet viselő kilencedik fejezete lehet a magyar olvasók számára talán a legérdekesebb. 1940. szeptember végén a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Mereckov hadseregtábornok és Tyimosenko marsall honvédelmi népbiztos a haderő felső vezetését december végére konferenciára hívta egybe. A konferencián a népbiztos összes helyettese, valamint a fegyvernemek szemlélői, a katonai körzetek parancsnokai és vezérkari főnökei, továbbá a hadseregparancsnokok vettek részt. Az 1940. december 23-a és 30-a között megtartott megbeszéléseken a modern támadó harcászatot és az 1939–40-es európai háborúk tapasztalatait elemezték. S amennyiben a védekezés kérdése egyáltalán szóba került – miként például Tyimosenko záró referátumában –, kizárólag abban a megközelítésben, miszerint a védelem feladata a támadásra való felkészülésben keresendő. A konferencián részt vevő szovjet tábornokok nem tudtak véglegesen állást foglalni, hogy a Vörös Hadsereg számára a Németország elleni immár elkerülhetetlennek tartott összecsapásban a meglepetésszerű első csapás a megfelelőbb annak minden előnyével, mint például a támadás idejének, súlypontjának meghatározásával. Többekben e variáns alkalmazhatóságát illetően komoly kételyek merültek fel. Kétséges volt ugyanis, hogy kivitelezhető-e ez a módszer a hosszú felvonulási utak és viszonylag gyenge áteresztőképességű szovjet infrastruktúra ismeretében. Másik lehetőségként az ellencsapás alkalmazása merült fel, azaz a rövid védelmi időszakot követően lendüljenek támadásba a fő erők. Ez utóbbi megoldásnak elsődlegesen a propaganda szempontjából lett volna jelentősége. Bár a végleges döntés elmaradt, az nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet tábornoki kar – és ami ennél is fontosabb volt, maga Sztálin is – az első csapás tézise irányába mozdult el.
A konferencián megjelenteknek 1941. január 2-a és 6-a között, valamint január 8-a és 11-e között két törzsvezetési gyakorlatot tartottak, ahol az elhangzott előadások tapasztalatainak praktikus felhasználási lehetőségeit vizsgálták, illetve az úgynevezett Pripjaty-problémára összpontosítottak. (Fehéroroszország és Ukrajna határán elterülő hatalmas, áthatolhatatlan mocsár, mely minden, a Szovjetunióból kiinduló és ellene indított katonai felvonulást két részre oszt, azaz mindkét félnek még a felvonulásakor el kell döntenie, hogy attól északra vagy délre helyezi el fő erőit.) Azt, hogy itt jóval többről, mint elméleti kérdések tisztázásáról van szó, azt világosan jelezte, hogy létező földrajzi neveket és tereptárgyakat alkalmaztak. Az első – az északi variánst kipróbáló – gyakorlat egy 1941. július 15-én indított német támadást feltételezett, melyet a szovjet csapatok 70–120 kilométeres térnyerés után augusztus 1-jéig megállítanak, majd a támadó szovjet doktrínának megfelelően elfoglalják Kelet-Poroszországot és a lengyel főkormányzóságot. Az eredmények értékelése Sztálin jelenlétében zajlott le, aki – Szuvorov tézise szerint – fenntartásainak adott hangot, miután ez a szovjet támadás esetleg elakadhatott a német fő erőkben. Ekkor döntött a szerző véleménye szerint a szovjet diktátor az úgynevezett déli variáns mellett, azaz a Vörös Hadsereg fő erőit a Pripjaty-mocsaraktól délre, Ukrajnában kívánta felvonultatni. Nem véletlen, hogy ezt a változatot favorizálta a rendkívül nagyra törő Zsukov is, aki ekkor az Ukrajna legnagyobb részét magában foglaló kijevi katonai körzet parancsnoka.

Ezen elgondolás megvalósíthatóságát volt hivatva ellenőrizni a második gyakorlat, mely kiindulásként egy július 22-én a tengelyhatalmak által Magyarországról és Romániából indított támadást feltételezett. Ezt az agressziót augusztus 8-ig már a teória szerint sikerült visszaverni, és a harci cselekményeket 90–180 kilométeres mélységben a feltételezett támadó területére áthelyezni. A gyakorlat legfigyelemreméltóbb eleme volt, hogy a tervezett hadműveletek Budapest elfoglalásával értek véget. E második változat legnagyobb előnye az lett volna, hogy itt a Vörös Hadsereg csapatainak nem a háborúban már megedződött német véderővel, hanem a jóval kisebb harcértéket képviselő román és magyar csapatokkal kellett volna felvennie a küzdelmet. Ráadásul a Kárpát-medence elfoglalásával a Szovjetunió elzárhatta volna a Német Birodalmat a számára létfontosságú délkelet-európai nyersanyaglelőhelyektől, elsődlegesen a román kőolajmezőktől. Hiszen az 1939-es brit hadüzenetet követő tengeri blokádot Berlin részben a Balkánról, részben a Szovjetunióból behozott nyersanyagokkal tudta ellensúlyozni.

A szovjet vezérkar tehát Magyarország elfoglalásával látta elvághatónak Németországot a nyersanyagokban gazdag Balkántól. Megjegyzendő, hogy 1940 őszétől az akkor a Kárpátok gerincén húzódó magyar határra felvonuló 12. szovjet hadsereg igen érdekes átalakuláson ment keresztül: a parancsnoki kara kicserélődött, s egyetlen olyan hadsereggé alakult, melyben dominálnak a kaukázusi származású főtisztek. Ezzel párhuzamosan – bár megkülönböztető elnevezésben nem részesültek ezek az egységek – szinte kizárólag hegyivadász-hadosztályokkal töltik fel a csapatokat.
A második gyakorlat eredményei Sztálin számára is meggyőzőek lehettek, hiszen a Vörös Hadsereg februárban erőltetett ütemben felgyorsított felvonulását e variáns alapján hajtották végre. Ráadásul a gyakorlaton mutatott eredményeinek elismeréseként – a támadó „keleti” csapatokat vezette – a szovjet diktátor vezérkari főnökké nevezte ki Zsukovot.
Végső bizonyságot ugyanakkor a Vörös Hadsereg terveiről egyelőre több okból sem nyerhetünk. Egyrészt, amint arról több szemtanú is beszámol, mert a szovjet levéltárakat az eltelt hatvan évben többször is alaposan kitisztogatták. Másrészt egy rövid ideológiai enyhülést követően – amikor Jelcinnek érdeke volt a Szovjetunió mítoszainak aláásása –, 1994 után gyakorlatilag leállították a dokumentumok publikálását, és visszatértek a régi idők módszeréhez, az interpretációk megjelentetéséhez. Ráadásul a feltehetően július közepére tervezett szovjet támadást a felvonulás időszakában a Wehrmacht június 22-i akciója derékba törte. Végül érdemes lenne tudni, hogy e támadó szovjet tervekről tudott-e egyáltalán valamit a magyar katonai felderítés, a VKF 2. Vannak olyan jelek, hogy a Cripps-misszióról és a közép- és kelet-európai brit és szovjet érdekszférák újraosztásáról értesültek a magyar szervek. E probléma végső tisztázása is komoly nehézségekbe ütközik, hiszen a VKF 2 anyagainak nagy része még a világháborúban megsemmisült.
Valószínű, hogy Szuvorov tézisei heves vitákat váltanak ki, hiszen a gondolatmenet több pontján – a források elzártsága miatt – csak közvetett bizonyítékokat tud elmélete alátámasztására felhasználni. Ugyanakkor tény, hogy koncepciója több, eddig ésszerűtlennek tűnő lépést helyez más, immár logikus megvilágításba.