Elnök úr, általánosságban milyennek ítéli meg most az október 5-i fordulat után a vajdasági magyarság helyzetét, a sok megpróbáltatást átélt nemzetrész állapotát?
– Javulónak. Annak ellenére, hogy eddig lényegében nem történt még nagy dolog. Kivéve, hogy megszületett egy kisebbségvédelmi törvény. El kell ismerni, hogy a jogszabály ennek az időszaknak az eredménye, s ezt nagyon fontosnak is tartom, mert a dokumentum kidolgozásában a mi szakembereink vettek részt, így Korhecz Tamás, Várady Tibor, Józsa László. Mégis azt kell mondanom, hogy azért jobb a helyzet, mert felengedett az az óriási nyomás, amely a milosevicsi garnitúra idején nehezedett ránk, megszűnt a szorongatottság. A vajdasági magyarság tulajdonképpen most ocsúdik fel abból a kemény helyzetből, amelyben az elmúlt 10-15 évben élt. Remélem, a kisebbségvédelmi törvénynek lesz folytatása. És más törvényekben ugyancsak pozitív diszkriminációt alkalmaznak majd, s a kisebbségiek inkább többletjoggal fognak rendelkezni, mint azonossal vagy kevesebbel – ami az előző rendszert jellemezte.
– Hogyan áll az autonómiák ügye? A vajdaságitól a kisebbségiig.
– Úgy hiszem, mind a kettőnél nagyon nagy előrelépés történt. Az úgnevezett omnibusztörvény is lényeges lépés a vajdasági autonómia visszaállításának irányába. Nem teljes mértékben állt vissza a 1974-es alkotmány szerinti autonómia, de a szerzett jogoknak több mint a fele visszaszállt a Vajdaságra. Ezekkel a jogokkal élni kell. Nem egyszerű ez a folyamat, mert a jogokhoz pénz is kellene. S a pénzforrá-sok szavatolása nem követi a jogok visszaszármaztatását úgy, ahogyan az omnibusztörvény megkívánja. A kisebbségi autonómia terén pedig a kisebbségvédelmi törvény jelent nagy előrelépést. A nemzeti tanácsok intézménye bekerült a törvénybe: a kisebbségnek joga van nemzeti tanácsokat létrehozni. Ez már jelentős eredménynek értékelhető. Lehet vitatkozni azon, hogy a tanácsi választások módja a legmegfelelőbb-e vagy a legdemokratikusabb-e. Ebben a pillanatban ennyi volt lehetséges, s ezen tovább kell majd dolgozni, de már az is nagy siker, hogy a nemzeti tanácsok egyáltalán megszülethetnek.
– A kisebbségi közösségek vezetőinek és az anyaország vezetőinek közös célja, hogy a határon kívüli magyar közösség megmaradjon és gyarapodjék szülőföldjén. Hogyan értékeli az együttműködést és a támogatást e közös cél érdekében?
– A határon túl elő magyarság, a nemzetrészek mindig elégedetlenek azzal a támogatással, amit az anyaországtól kapnak. Az anyaország pedig azt gondolja, hogy maximálisan teljesíti a kötelezettségét, ha lehet ezt egyáltalán kötelezettségnek nevezni. Az igazság valószínűleg középúton van. Vannak támogatások, nagyon is érezhető a segítség, de közel sem elégséges ahhoz, amire szüksége lenne a délvidéki magyar kisebbségnek. Nem akarok belebonyolódni, hogyan alakul ez a többi nemzetrész, az erdélyi és a felvidéki magyarság esetében. Úgy vélem, hogy a délvidéki magyarságnak e pillanatban nagyobb támogatásra, felkarolásra lenne szüksége, többre, mint esetleg a más területen élő nemzetrészeknek. Röviden fogalmazva: volt támogatás, van támogatás, s remélem lesz is támogatás. A határon kívüli magyar politikusoknak kötelessége együttműködni a mindenkori magyar kormánnyal, függetlenül a pártideológiától. Az együttműködés az elmúlt időszakban sokat javult és kedvező eredményeket hozott.
– A kisebbség számára természetesen nem mellékes a két ország, Magyarország és Szerbia, illetve Jugoszlávia viszonya. Hogyan értékeli a szerb kormány alelnökeként a kapcsolatokat?
– Nem rosszak, de lehetnének jobbak is. Jelen voltam a két kormányfő megbeszélésein, s a párbeszéd is ilyen irányba haladt, nevezetesen, hogy a két ország kapcsolatát javítani kell. Van rá lehetőség, van akarat mindkét oldalról. Én azonban valahogyan elégedetlen vagyok a megvalósulással. Nem tudom pontosan, nincs teljes betekintésünk, hogy ki vagy kik gátolják az együttműködést, de úgy érzem, a szerb társadalom még nem elég nyitott a Magyarországgal való kapcsolatok javítása, jobbítása irányában. A vajdasági magyarság segíthet ezen, hiszen olyan kapcsolatrendszerrel rendelkezik, amelyet a két ország együttműködésének szolgálatába állíthat. Ám azt is figyelembe kell venni, hogy a kapcsolatokon nagy sebeket ejtett az elmúlt tizen-egynéhány év politikai propagandája, amelyet a milosevicsi rezsim fejtett ki a vajdasági magyarság vagy éppen Magyarország ellen. Akik nem láttak elég tisztán, azokat megtévesztette a propaganda. S amit beléjük sulykoltak, az most is ott ül a tudatukban. Ezen pedig csak úgy lehet változtatni, ha a kapcsolatok elmélyülnek, ha az egymásról szóló ismeretek bővülnek, egyszóval: ha jobban megismerjük egymást.
– Súlyos ellentétek osztják meg a belgrádi vezetést. Hogyan vélekedik erről, mint a hatalmi koalíció egyik vezetője?
– Nem nevezném ezt politikai válságnak. Úgy hiszem, hogy meszsze vagyunk a politikai válságtól. Két irányzat összetűzéséről van szó. Az egyik irányzat konzervatívnak nevezhető, fő képviselője Vojiszlav Kostunica államfő, a másik irányzat pedig Zoran Djindjics miniszterelnök nevével fémjelezhető. S az ő reformpolitikája mellett ott vannak a demokratikus tömörülés pártjai, tizenhét szervezet annak az egynek az ellenében, amelynek az élén Kostunica áll. Ezért nem nevezném politikai válságnak, mert a kormány eltökélt a reformirányzat mellett, s e politikának képes érvényt szerezni.
– Milyenek a Vajdasági Magyar Szövetség kormányzati szerepvállalásának tapasztalatai?
– Ott vagyunk az információk forrásánál, ott vagyunk a döntéshozatalkor, s módunkban van idejében reagálni. Más kérdés viszont, hogy elégedettek vagyunk-e az elmúlt egy év alatt elért eredményekkel. Nem vagyunk elégedettek. Sem a kormányzati eredményekkel öszszességükben, az egész országra nézve, sem a vajdasági magyarság érdekében tett intézkedések tekintetében. De figyelembe kell venni, hogy ez az ország – éppen a Szerbiai Demokrata Párt és a szerb kormánykoalíció többi tagja közötti ellentétek miatt – nagyon nehezen indul meg az átalakulás útján.
NATO
Globál Nógrádi Györggyel - Ukrajna célkeresztjében a magyar gazdaság?
