Felülírni a szocialista etalont

Ha szemügyre vesszük 1945-től napjainkig a nagy polgári demokráciák történetét, azt látjuk, hogy a választási eredmények alapvetően nem befolyásolták az ország, az állam, sőt az egész nyugati civilizáció fejlődési irányát, s ezen belül a nemzeti kultúrák egymással össze nem téveszthető, mégis azonos eszményekre épülő kultúráját. Azt látjuk tehát, hogy a demokráciákban az úgynevezett bal- és jobboldal között nincsenek antagonisztikus ellentétek, a különböző szellemi és politikai irányzatok egymás létét nem fenyegetik, sőt a konzervatív, liberális és szociáldemokrata értékek bizonyos pontokon egymáshoz illeszkednek, összesimulnak, hatnak és visszahatnak, mondhatni, ötvöződnek.
Ez természetesen a közerkölcsöt, az általános értékítéletet is befolyásolja, segíti a tévképzetekkel való leszámolást, kijelöli a határokat, etalont képez, amitől eltérni sem politikai, sem kulturális, sem gazdasági szempontból nem rentábilis.
Az Egyesült Államokat a világháború befejezése óta huszonöt évig demokrata, harminckét évig republikánus elnök kormányozta. (A demokraták: Truman 1945–52, Kennedy 1961–63, Johnson 1963–68, Carter 1977–80, Clinton 1993–2000. A republikánusok: Eisenhower 1953–60, Nixon 1969–74, Ford 1975–76, Reagan 1981–88, Bush 1989–92, G. W. Bush 2001–2002.) Az időszak jelentős eseményei: a hidegháború kezdete (Truman), a kubai válság (Kennedy), a vietnami háború (Johnson, Nixon, Ford), az iraki válság (Bush), a kommunizmus összeomlása (Reagan, Bush), a WTC elleni merénylet kezelése (G. W. Bush) jellemzők ugyan, de aligha utalnak döntő különbségekre a demokrata, illetve republikánus modus vivendi között. Ebben az időszakban zajlottak le a polgárjogi küzdelmek, amelyek végeredményben a konzervatív, illetve liberális kurzusoktól függetlenül kiegyenlítődésre vezettek.
A vizsgált korszak kezdetén következett be Anglia gyarmatbirodalmának széthullása. Itt a munkáspártiak huszonhárom, a konzervatívok harmincnégy évig voltak hatalmon. A tendenciát, Anglia világhatalmi háttérbeszorulását egyik politikai erő se tudta (vagy akarta?) érdemben befolyásolni. Az angol nemzeti karakter azonban alapvetően nem ingott meg, bár a globális folyamatok kétségkívül a szigetországra is hatottak. Ha felsoroljuk a miniszterelnökök nevét, csak néhány esetben tudjuk „kapásból” eldönteni, hogy konzervatív vagy munkáspárti politikusról van-e szó. Churchill, Wilson, Heath, Callaghan, Thatcher, Major, Blair. A konzervativizmus itt a politikai személyiségek súlyában is határozott fölényt mutat, Churchill és Thatcher neve annyira meghatározó, hogy szinte már Angliát jelenti. Blair, aki – úgymond – sokat tanult Thatchertől, talán a Munkáspárt első nagyobb szabású figurája. Anglia azonban mindvégig Anglia maradt.
Németországról 1945-től 1989-ig nem beszélhetünk. Per tangentem: a két német állam sorsa híven példázza, mi a különbség a polgári és az úgynevezett népi demokráciák között. A Német Szövetségi Köztársaságban 1949 augusztusában tartották az első választásokat, ahol a CDU/CSU konzervatív keresztény pártszövetség győzött a szociáldemokratákkal szemben. Konrad Adenauert (aki a létező szocializmusban dívó meghatározás szerint újnáci) 1949 szeptemberében, majd ’53-ban, ’57-ben és ’61-ben kancellárrá választották. 1963-ban lemondott. Utóda Ludwig Erhardt lett. Az 1965-ös választásokon is a konzervatív pártszövetség győzött, de közös kormányt alakított a szociáldemokratákkal, amelynek külügyminisztere Willy Brandt lett. A szociáldemokraták Brandttal 1969-ben kerültek hatalomra. Brandt 1974-ben lemondani kényszerült, utóda Helmut Schmidt lett. A CDU/CSU 1982-ben újra nagy fölénnyel nyerte meg a választásokat. Helmut Kohl tizennyolc évig volt kancellár, csaknem tíz esztendeig az újraegyesült Németország vezetője. 2000-től a szociáldemokraták vannak hatalmon. A demokratikus választások német földön a jobboldal határozott fölényéről tanúskodnak. Negyven évig volt a konzervatívok kezében a hatalom, a szociáldemokraták tizenkét évig kormányoztak. A konzervatív Adenauer, az egyik legnagyobb államférfi vezette ki Németország nyugati felét abból a történelmi szakadékból, ahová a „Birodalmat” Hitler juttatta. Németország tekintélye és egysége a jobboldal regnálásának idején állt helyre, ám a baloldal rövidebb időszakokra korlátozódó kormányzása nem törte meg a fejlődési trendet. Az újraegyesítés, amely egymástól teljesen idegen ideológiák, erkölcsök, életérzések elegyedését is jelenti, ebben a szilárdnak tetsző, hagyományokon nyugvó rendszerben bizonyos traumát okozott. A demokrácia intézményeit mindez azonban nem veszélyezteti.
Franciaországban az 1945 októberében megtartott választások után koalíciós kormány alakult kommunista, szocialista és konzervatív politikusokból. 1946 májusában az új alkotmánnyal létrejött negyedik köztársaságot politikai bizonytalanság jellemezte. Tizenhárom év alatt 26 miniszterelnöke volt az országnak. 1947-ben a kommunisták kiszorultak a kormányból, majd ’51-ben a szocialisták is. A negyedik köztársaság utolsó miniszterelnöke Charles de Gaulle volt. 1958-ban népszavazás hagyta jóvá az ötödik köztársaság új alkotmányát, amely az elnöki hatalmat jelentősen megnövelte. A novemberi választásokat De Gaulle pártja nyerte meg, így ő lett a köztársaság elnöke. 1965-ben is győzni tudott Mitterrand-nal szemben.1969-ben lemondott. Utóda, Pompidou 1974-ig volt elnök, majd az ugyancsak republikánus (konzervatív) Giscard d’Estaign követte. 1981-es lemondása után a szocialista Mitterrand nyert, de 1995-ig tartó elnöksége alatt kétszer is jobboldali politikust kellett miniszterelnöknek kineveznie. 1995-ben Chirac nyert a választásokon, így a jobboldal visszaszerezte a főhatalmat. Az Élysée-palotáért vívott küzdelemben is kétségkívül kimutatható a jobboldali fölény. Az úgynevezett eurokommunizmus időnkénti kulturális térnyerése mellett színre lépett a szélsőjobboldali Le Pen, de a fentebb jelzett etalon szellemében a hatalom közelébe sem jutott.
Összegezésül elmondhatjuk: a négy nagy nyugati polgári demokrácia sorsának és politikai, társadalmi, kulturális arculatának kialakításában és megőrzésében a jobboldal, a konzervativizmus meghatározó szerepet játszott. Ez a szerep természetesen nem nélkülözi a liberális, szociáldemokrata elemeket sem. Éppen ez bizonyítja a demokráciák életképességét, megújulási, felfrissülési hajlamát. Az úgynevezett váltógazdaság egyben értékcserét is jelent. A választásokon igazolt konzervatív fölény viszont arra utal, hogy a baloldal ellenzékben hasznosabb és életképesebb.
Értelmetlen mindezzel szembeállítani azt a keleti világrendet, amelyben mi, magyarok, 45 esztendőt töltöttünk el. A baloldal hosszan tartó totális uralma kivetkőztette önmagukból, hagyományaikból Kelet-Európa népeit. Úgy látszott, hogy ez az uralom végzetes tragédiát jelent, nemzeti kultúrákat, ezredéves humánus értékeket semmisíthet meg. De végül, ahogy láttuk, önmagát falta fel. Nyilván ugyanez (történt) történne jobboldali monolit hatalom létrejötte esetén is, de ez a veszély a polgári demokráciákban nem fenyegetett. Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban is érvényesült az általános trend, és kiegyenlítődés jött létre a különböző politikai erők között. Tehát amikor a baloldal a szélsőjobb veszélyével riogat, azt minden alap nélkül, hatalmi önérdekből teszi.
Kérdés, hogy mindez mennyire áll Magyarországra. Mikor dől el, hogy hová tartozunk, elfelejtjük-e a szocialisztikus álmokat, kiheverjük-e az olykor brutális, máskor alattomos baloldali „kultúrdiétát”, levetkőzzük-e a 45 év alatt belénk ivódott szokásokat, gondolkozásmódot és érzelmeket. A döntést, a globális politikai, ideológiai áramlatokhoz való csatlakozást elodázni lehet, de elkerülni nem.
A helyzet nálunk természetesen nem ugyanaz, mint a fent említett társadalmakban. De ahogy Németország kiheverte a fasizmust, s reméljük, kiheveri a kommunista fertőzést is, előbb-utóbb nekünk is el kell hagynunk a szocializmus betegágyát. Ez szocialista orvoslással, szocialista medicinákkal nem sikerülhet. Ezzel a megállapítással természetesen nem zárom ki a baloldal vagy egy szocialisztikus ihletettségű párt lehetséges pozitív szerepét a magyar demokrácia, a jólét és a társadalmi stabilitás erősödésében.
De ez korai még. Amíg a polgári demokráciákban 1945 és 2002 között a hatalom birtoklása mintegy 70:30 arányú jobboldali fölényt mutat, s ezen belül hatalmas társadalmi-gazdasági-kulturális civilizációs fejlődést, addig nálunk ez az arány körülbelül 15:85 százalék – a baloldal javára. Az eredményt bárki közülünk az ország és önmaga sorsán, helyzetén mérheti. A balsors, a boldogtalanság trendjének megváltoztatására a jelenlegi Magyar Szocialista Párt alkalmatlan.
A Fidesz legfőbb érdeme, hogy igyekezett felülírni a szocialista etalont és etikát.
A baloldal mindig negatív irányból közelíti meg a hatalmi pozíciót; a Kádár-korszak harminc éven át tulajdonképpen „megélhetési stresszben” tartotta az erkölcs és cél iránt rezisztensé vált populációt. Az MSZP is folytatta ezt. A szocialista demagógia mindig jó hírt hozott, de az ígért jóval szemben ott állt a létbizonytalansággal való fenyegetés. Az 1994-ben uralomra került posztkommunizmus ígért és és rémisztgette a társadalmat. (Ma is ezt teszi.) Így a megélhetési stressz alapvetően befolyásolta a rendszerváltozást. A konzervatívnak tekinthető Antall-kormány – sok erénye ellenére – nem is bírt megbirkózni vele. E stressz miatt váltak hihetővé a szocioliberál politikai elit és sajtó legképtelenebb állításai, amelyek arra épültek és épülnek, hogy minden emelkedettség, minden hagyomány, minden hit, közösségi, nemzeti cél szemfényvesztés, vanitatum vanitas. Ezzel szemben a baloldal nem nagyra törő, de a minimumon garantálja a létezést és beteljesíti az igénytelen vágyakat. Ezért hiszi még mindig Thürmer Gyula, hogy Kádár hátán esetleg bejuthat a parlamentbe. Az MSZP nem ennyire naiv, s nem is szívesen idézi fel a múltat. Ám újabb győzelme esetén éppen azt tenné: a lelkekben, a fejekben, a közvélekedésben és közmorálban. Választási kampánya ezt előlegezi meg. Tulajdonképpen pénzt ígér a szavazatokért a jelentős választói erővel bíró rétegeknek.
Véleményem szerint a polgári pártok 2002-es győzelme tehetné csak véglegessé a rendszerváltozást. Négy év kormányzás – s most nem a gazdasági eredményekről beszélek – arra volt elég, hogy a magyar közgondolkodásban újra teret nyerjenek a polgári nézetek, a társadalmi, közösségi létbe visszatérjenek a polgári szokások. Elég volt arra, hogy számos ember fejében megforduljon egy furcsa gondolat, miszerint nem csupán a túlélés a cél. Ez a kormányfilozófia elérte, hogy a népesség jelentős része nem túlélni, hanem élni akar, és nem tart a jövőtől. Ez alatt a négy év alatt a tunyaság szenvedett törést, sokan rájöttek, hogy a túlélés technikáját szabad és lehetséges életigenléssel és jövőtervezéssel felcserélni. A sunyító ország népe mintha méltóságra tenne szert.
Elsősorban ez a méltóság – amely mögött szeretet, bizalom és a jólét reménye van – a mostani választás tétje.
Vessünk egy pillantást a fent ismertetett adatokra. A baloldal futamideje a fejlett országokban, erőszak nélkül, általában nyolc évnél sosem több. Nálunk negyvenöt plusz négy évig tartott.
Nyújtsuk tovább?