Fény és árnyék

A múlt héten egy autóbusznyi budapesti érkezett egy csíkszéki faluba. Restaurátorok, művészettörténészek, megannyi okos ember. Politizáltak persze. Sokan a nemzeti oldalt támogatták, mások – s talán ők voltak többen – a szocialista jövő mellett foglaltak állást. A jármű a templom mellett állt meg, az utazók a sok száz éves freskókra, szárnyas oltárra voltak kíváncsiak. Honnan jöttek? – kérdezte a fogadásukra elősiető plébános, s amikor meghallotta a választ (Budapest), megtorpant. Magukat nem érdekli a mi sorsunk, mondta, menjenek békével. A templom zárva maradt.
A történetnek – mint magának az egész választásnak – vannak tanulságai. A lelkész eljárása talán vitatható, de elkeseredettségét megérti, aki nem csak skanzenfigurát vagy feketemunkást lát a határon túli magyarban. Vagy napi tízezer forintért kopogtatócédulát gyűjtő aktivistát, mint ahogyan a liberálisoknál történt.
Vasárnap este megtorpant egy folyamat. Eredményesebb volt a zaj a csendnél, a jövőt legyőzte a múló pillanat. Többséggé értek a gulyásszavazatok, a menetrendszerű nosztalgiavoks, a sár hatékonyabbnak bizonyult a patinánál. De lassan kiderül, hogy az ellenzék álma egy Patyomkin-világ: nincs jobboldali veszély, nem volt hatalmához görcsösen ragaszkodó diktatúra, forradalmat sejtető mozgósítás. És akinek volt szeme a látásra, megfigyelhette: milyen arcok (fiatalok ezrei, értelmiségiek, becsületes munkásemberek) voltak ott a Magyar Testnevelési Egyetem, a Kossuth téren és tegnapelőtt a Millenárison, és velük szemben kik ünnepeltek annyira a Köztársaság téren.
Munkás napok jönnek – konzerválni kell az értékeket, hogy majd négy év (vagy talán kevesebb…) múlva újra építhessünk. Aki hosszú távon gondolkodik, nem veszíti el a hitét: a székely havasokban megbújó, sok száz éves freskók, szárnyas oltárok szépségét nem fakítja az árnyék.