Fényes Adolf tanításai

Fényes Adolf festőművész emléktáblája a róla elnevezett utcában, a 12. számú ház, egy iskola falán áll. Kiss Nagy András szobrászművész egy idősödő, bajszos, szemüveges férfit mintázott meg (1975) és nem az ő mulasztása, hogy csak a név és két évszám szerepel a táblán.
A kecskeméti születésű Fényes Adolf a szolnoki művésztelep alapító tagja, az alföldi iskola jeles képviselője volt. Szolnok város a századfordulón a helyi művészeti egyesület szorgalmazására Nagybányához hasonló terveket szőtt: letelepíti azokat a művészeket, akiket a környezet, az alföldi táj és lakóinak élete megihlet, alkotásra inspirál. A nagybányai művésztelep ugyanis ekkor már túl volt az első budapesti bemutatkozáson (1897), s Hollósy, Réti, Thorma, Ferenczy Károly neve országosan ismertté vált.
Az egykori szolnoki vár helyén épült 12 műterem 1902. június végén kapott lakókat: Fényes Adolf – aki már meglehetősen ismerős volt itt, hiszen jó barátjánál, a környékbeli nagybirtokos és mecénás Kohner Adolfnál már sokszor megfordult –, Bihari Sándor, Olgyay Ferenc, Mihalik Dániel és mások festették itt táj- és életképeiket.
Fényes Adolf – Székely Bertalan tanítványa – párizsi és weimari tanulmányai után 1894-ben újra itthon dolgozik. A századvégre jellemző, a Szegényemberek élete című sorozatának komor realizmusa Szolnokon megenyhül, plein air képei kivilágosodnak, megszínesednek. 1907-ben a Nemzeti Szalon nyitó kiállításán mint „rokon ízlésű”, szimpatizáns együtt is szerepel a nagybányaiakkal. Derűs optimizmusa élete vége felé megrendül, keze alól mitikus, bibliai, mesebeli hangulatot árasztó vásznak kerülnek ki. Pesttől sohasem szakad el teljesen, gyakran megfordul a Japán kávéház művészasztalánál.
Pályatársa, Herman Lipót egyszerű, tárgyilagos, szeretetteljes szavakkal így emlékezik: „Olyan alakja volt Fényes Adolf a pesti életnek, akit mindenki becsült becsületéért és szeretett sokoldalú tehetségéért – műveltsége, szelleme, humora […] iróniája lebilincselte híveit. A fiatalok orákulumként hallgatták… nagy pedagógus volt […], aki tanulhatott tőle, életre szólón megtanulta a leglényegesebbet.”
Végül kedves humorral hozzáteszi:
„[…] ha ennyi qualitás, erény, bölcsesség, kiválóság dacára mégis szeretünk téged, Fényes bácsi – valóban rendkívüli embernek kell lenned.”