Frankel Leó utcai fürdők

„Add meg a császárnak, ami a császáré!” A magyarok sosem rajongtak Krisztus ezen kijelentéséért. Ezzel szemben szívesen adóztak mindenfajta testi élvezeteknek, közöttük a rengeteg nyavalyára gyógyírt jelentő fürdőzésnek. Persze nem csak ők. A felhévízi forrásokat minden bizonnyal már a rómaiak is előszeretettel használták. Anonymus szerint pedig Attila éppen itt, a kellemesen meleg források közelében rendezte be szállását.

Nem tört meg a fejedelmi fürdő hagyománya a magyarok bejövetelével sem. A legenda szerint Árpád vezér a nehéz dunai átkelés után a hévizek mellett kívánta kipihenni addigi honfoglaló munkáját. Ismerve a víz gyógyhatását, valószínűleg nem csalódott. A középkor folyamán aztán némileg „demokratizálódott” a fürdőjog. A területet a Szentlélek Lovagrend kapta meg. Az oklevelek tanúsága szerint a derék szerzetesek üzemeltették a mai kórház legrégibb elődjének számító hospitált.
Ám a fürdőélet igazi felvirágzása a török hódoltság korában kezdődik. Egy 1570-ből származő márványtábla szerint a boszniai Szokollu Musztafa építette a centrális alaprajzú, kupolás épületet, amelynek egyes részei még ma is állnak. A megvilágítás hasonló lehetett a mai Rudas fürdőben megfigyelhetőhöz. A kupolán kicsi nyílásokat hagytak, amelyeket színes üvegekkel zártak le.
A hódoltság alatt már működött a mai Lukács fürdő elődje is. Egyes feltételezések szerint a Lukács helyén egy négytornyú lőpormalom állhatott. Az egyik torony alapjaira épült aztán a későbbi fürdőmedence.
A város szélén elhelyezkedő fürdők nagyobb károk nélkül vészelték át Buda ostromát. A kincstár tulajdonába került területet végül 1806-ban Marczibányi István királyi tanácsos vásárolta meg. Majd istenfélelmében megizmosodva az irgalmasrendnek adományozta szerzeményét, azzal a kikötéssel, hogy a gyógyvíz bevételét a beteg szerzetesek ápolására fordítják. A század derekán aztán nagyszabású átépítési munkákba fogtak, amelynek terveit a korabeli Pest-Buda első számú építésze, Hild József készítette. A sűrű oszlopokkal körbezárt pazar belső udvar az akkori közélet egyik központjává vált, bálokat, estélyeket szerveztek benne. A sikeren felbuzdulva később tovább bővítették a meglévő medencéket. 1860-ban átadták a 25 méteres női „úszócsarnokot”, majd nemsokára a férfirészt is, igaz, oda már nem futotta a pénzből tetőt építeni. Az I. világháborúháború után itt tartották az első műugró és vízilabda Eb-t. A második világháború már nem kímélte az épületet, amely 1944-ben súlyosan megrongálódott. Még tartottak a renoválási munkák, mikor a 1946-ban egyesült a Császár és a Lukács. A Révai-féle kultúrpolitika száműzöttjei (nagyjából az egész magyar irodalom) legfontosabb találkahelye lett az ötvenes évek Lukács fürdője. Kolozsvári Grandpierre Emil visszaemlékezéseiben így ír: „ (…) a Lukács fürdő nagyjából – ha nem is teljes egészében – azt a föladatot töltötte be, mint hajdan az irodalmi kávéházak vagy a szellemi foglakozásúak kocsmai törzsasztalai.”
Mikor a kommunizmus első évtizedeinek nyomasztó légköre oldódni kezdett, a fürdő is elvesztette addigi kulturális jellegét, átadva helyét a mindinkább kibontakozó egészségturizmusnak. 1981-ben felújították a török fürdőt, és átadtak egy 300 férőhelyes szanatóriumot. Tulajdonképpen a fürdőkomplexum része a Frankel Leó út 50. szám alatti klasszicista épület is, amely minden bizonnyal szintén a Császár fürdő híres tervezőjének, Hild Józsefnek a munkája.