Infrastruktúra-fejlesztési feladataink, lehetőségeink

Az infrastruktúra a Közgazdasági Kislexikon meghatározása szerint „olyan gazdasági feltételek (úthálózat, közlekedés, kikötők, közművek, közoktatás stb.) gyűjtőneve, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelési folyamatban, de közvetve befolyásolják a termelés fejlesztésének a lehetőségeit. Az infrastruktúra színvonala kifejezi, hogy valamely országban mennyire vannak meg a gazdasági fejlődésnek az általános feltételei”.

Már a definíció is jelzi, hogy az infrastruktúra meglehetősen rugalmasan értelmezhető fogalom. Szűken vett szóhasználat szerint termelő és nem termelő infrastruktúráról beszélhetünk. Az előbbihez tartozik – ágazati alapon meghatározva – a villamosenergia-, gáz-, gőz- és vízellátás, a szállítás, raktározás, posta és távközlés, az utóbbihoz a közigazgatás, védelem, társadalombiztosítás, oktatás és egészségügyi ellátás, valamint az egyéb közösségi, társadalmi és személyi szolgáltatás. Mindkét csoport feladatait, funkcióit sorra véve elmondható, hogy mindezeknek vannak termelést segítő és a lakossági ellátást szolgáló funkciói. A széles értelmezés túl messze vezetne, olyan szerteágazó ismeretanyagot és sajátos módszertani megközelítéseket feltételez, amit szinte lehetetlen egyetlen cikkben, illetve rövid vitában áttekinteni. Ezért a továbbiakban célszerű arra koncentrálni, hogy napjainkban melyek azok a termelési háttérrendszerek, amelyek a leginkább és a legközvetlenebbül segíthetik elő Magyarország felzárkózását a fejlett nyugati országok termelékenységi, versenyképességi, hatékonysági színvonalához. Ezt figyelembe véve ma már nem elégséges csupán a termelő infrastruktúra feladataira és lehetőségeire koncentrálni, mivel ezek nem mindenben fedik le napjaink és még inkább a közeljövő kihívásait.
Az ezekre való felkészülést ezért sokan ma már új szemléletben, összefüggések alapján tartják megoldhatónak, amit új gazdaságnak neveznek. Az Európai Unió vezetői, felismerve például a közösség több vonatkozásban meglévő (főként az USA-val és egyes gyorsan fejlődő ázsiai országokkal szembeni) versenyhátrányait, a 2000. márciusi lisszaboni értekezletükön egy hat pilléren nyugvó (nemek közötti különbség csökkentése, szolgáltatásfejlesztés, regionális egyensúlytalanságok megszüntetése, hosszú távú munkanélküliség felszámolása, szakképzés javítása és a társadalom elöregedéséből származó problémák csökkentése) fejlesztési stratégiát fogadtak el (ez a lisszaboni stratégia). Nekünk mint az Európai Unió jövendő tagjának ezt figyelembe véve kettős feladatot kell megoldanunk: egyrészt be kell hoznunk az uniós országokkal szembeni történelmi elmaradásainkat a szűken vett termelő infrastruktúra ágazataiban. Másrészt lehetőleg csatlakoznunk kell mindazon programokhoz, amelyeket az unió a lisszaboni stratégia megvalósítása érdekében elindít (ez azért lenne fontos, hogy újabb lemaradásaink ne keletkezzenek, valamint azért, mert ezzel az uniós alapok újabb forrásai nyílhatnak meg számunkra).
Ennek megfelelően az a megközelítés lenne a legcélravezetőbb, hogy az infrastruktúránk fejlesztésekor a termelő infrastruktúra mellett (energiaellátás, közművek, szállítás, hírközlés) a lisszaboni stratégia részét alkotó néhány olyan részrendszerre is odafigyelnénk, mint az információtechnológia termelési alkalmazásai (erre példaként az internet, az elektronikus kereskedelem, a foglalkoztatás javítását segítő elektronikus szervezési módszerek említhetők), a termelői tudásbázis fejlesztését előmozdító szakképzés és kutatás-fejlesztés, továbbá néhány környezetvédelmi probléma fejlesztési feladata.
Emellett mivel az infrastrukturális beruházások megtérülését biztosító hatások (termelési, szolgáltatási többletek és költségmegtakarítások) nem mindig jeleníthetők meg a szolgáltatást nyújtó szervezetek árbevételében, egyes esetekben arra is szükség lesz, hogy néhány nagyobb felhasználóterület (például idegenforgalom, kereskedelem vagy a lakossági fogyasztás, közlekedési, lakásellátási szolgáltatás) színvonalában vagy ráfordításaiban várható jelentősebb változásokat közvetlenül is számításba vegyük. Ezeknek a közvetett hatásoknak a felmérése azért is szükséges, hogy az infrastrukturális beruházások finanszírozási koncepciójában meg lehessen találni azokat az érdekeltségi pontokat, amelyek során kialakíthatók azok az uniós, illetve az állami, az önkormányzati és az üzleti szféra közötti legkedvezőbb finanszírozási arányok, amelyek a leggyorsabb és leghatékonyabb infrastrukturális felzárkózást teszik lehetővé.
Az Európai Unióval közös fejlesztési koncepciók megfogalmazása során több feladat tisztázását kell elvégezni:
– egy jövőkutatási feladat részeként meg kell határozni azokat a lehetséges műszaki-technológiai irányzatokat, amelyek felé a fejlett országok haladnak;
– mivel jórészt energetikai, közlekedési és hírközlésihálózat-fejlesztési feladatokról van szó, át kell tekinteni a régió e vonatkozásban meghatározható adottságait, fejlesztési törekvéseit, különös tekintettel az unió (közlekedési és egyéb kapcsolati) irányultságára (úgynevezett csatornáira);
– fel kell mérni a lisszaboni stratégia megvalósítási projektjeinek a természetét és (például pénzügyi, műszaki, jogi) csatlakozási feltételeit;
– meg kell határozni e stratégia azon elemeit, amelyek Magyarországon a legjobb hatásfokkal, megtérüléssel valósíthatók meg.
Mivel az infrastrukturális ellátórendszerek általános tapasztalatok szerint nem működtethetők kizárólag piaci (üzleti) alapon, abban részben finanszírozóként (működtetőként, támogatóként vagy beruházóként) az államnak és más közösségeknek (például az önkormányzatoknak) is részt kell vállalniuk. Ezért szükség lesz e feladatok és finanszírozási lehetőségek áttekintésére is, például azoknak a jogi, finanszírozási, árképzési, minőségvédelmi, biztonsági, versenyjogi stb. szabályoknak az összegyűjtésére, értékelésére, amelyek ezeknek az ágazatoknak az európai normák szerinti működtetési keretrendszerét biztosítják. A felmért helyzetkép, fejlesztési lehetőségek és szabályrendszerek ismeretében az uniós elvárásoknak megfelelően kidolgozandó nemzeti fejlesztési tervbe – megfelelő egyeztetés után – be kell építeni azokat a programokat, amelyekkel sikeresen pályázhatunk az Európai Unió kohéziós és strukturális fejlesztési forrásaira. Témánk területéről ezek a következők lehetnek:
– az energiaellátás fejlesztése, hatékonyságának a növelése, az egységesülő európai energetikai piac követelményeihez és lehetőségeihez való alkalmazkodás;
– a víz- és csatornahálózat, a szennyvíztisztítás, a hulladék- és lakásgazdálkodás uniós színvonalhoz közelítő fejlesztése (ezekhez a fejlesztésekhez már napjainkban is jelentős PHARE-, illetve SAPARD-forrásból kapott támogatáshoz jutottunk);
– a szállítási és közlekedési rendszerek kombinatív (egymást kiegészítő) fejlesztése, környezetbarát működtetése, kihasználva a transzeurópai hálózatok keleti irányú fejlesztésében meglévő közös (uniós és nemzeti) érdekeltségeket. Ilyen uniós program például a TINA- (Transport Infrastructure Needs Assestment) projekt, amelynek négy, részben vasúti, vízi és közúti folyosója Magyarországon keresztül vezet. A teljes TINA-projektre az Európai Unió 2015-ig kilencvenmilliárd eurót irányzott elő. Ebből a magyarországi részek becsült (közösen finanszírozandó) költsége 10,2 milliárd euró;
– a hírközlési rendszerek fejlesztéséről és piaci szabályairól (itt a TEN ELECOM és az e-society services programokhoz való csatlakozás lehetőségeit és előnyeit kell mérlegre tenni);
– az ország tudásintenzív potenciáljának (kutatási és oktatási kapacitásának) közös fejlesztési lehetőségei.
A szerző az Ecostat, a KSH Gazdaságelemző és Informatikai Intézet tudományos munkatársa