Iskolateremtő magyarok

Magyarország határain túl született nagyjainak felkutatására és megismertetésére vállalkozott a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, amikor pályázatot írt ki kiemelkedő egyéniségek munkásságnak bemutatására. A hazai és határon túli diákok részéről beérkezett 196 pályamunkából nemrég huszonkettőt díjazott a főiskola a Határon Túli Magyarok Hivatalával közösen.

A pályázat kiírásával a győri főiskolának az volt a célja, hogy az ismert személyiségek mellett olyan nagy magyarok kiemelkedő teljesítményét kutassák fel a jelentkezők, akikről a lexikonok nem írnak. Kovátsné Németh Mária főigazgató szerint olyan jeles „néhai státusmagyarok” életét kívánták bemutatni, akiknek munkásságát példaként lehet a tanulók elé állítani, hiszen határon túli magyaroknak az anyaoraszágiaknál általában többet kell vállalniuk magyarságuk megőrzése érdekében. „A kedvezménytörvény elfogadása pedig csak erősítette bennünk a nemzetben gondolkodást, a határon túli magyarokkal való együttérzést” – fogalmazott a főigazgató. Mint mondta, Dsida Jenő, Wass Albert, Brassai Sámuel, Kőrösi Csoma Sándor, Bólyai Farkas életének bemutatása mellett a nagyközönség előtt nem ismert személyek életét is feltárták, olyan ismeretlen emberekét, akik a magyarság megőrzését iskolateremtő munkájukkal valósították meg.
Az egyik ilyen pályázat például Nagy Anett, a Szürtei Középiskola (Kárpátalja) elsős tanulójának munkája, amelyben Ortutay Elemér görög katolikus lelkész életéről írt. Elemér atya volt hittanár, cserkészparancsnok, káplán és teológiai tanár. 1949-ben, amikor a szovjet állami hatalom hozzálátott az egyházak likvidáláshoz, kitették az utcára, majd perbe fogták, és 25 évi, lágerben letöltendő kényszermunkára ítélték. Hat és fél évet töltött le a vorkutai szénbányában, majd hazatérve 17 éven át kályhagyári munkásként dolgozott. Állandó rendőri megfigyelés alatt állt. Ennek ellenére otthonában naponta misézett, keresztelt, esketett, betegeket látogatott, gyóntatott, temetett. 1989 után léphetett újra papi díszben a nyilvánosság elé. Sok évtizedes hallgatás után első miséi egyikén, amint belépett és köszöntötte a híveket, egy idős néni felkiáltott: „Halljátok?! A tisztelendő úr magyarul beszél! Igazi magyarul!” – és a férfiak, a nők, a gyerekek és a pap együtt kezdtek zokogni… Úgy prédikált, hogy szavai gyökeret vertek a szívekben.
Elemér atya élete példaértékű abban, hogyan őrizzük meg hitünket és magyarságunkat, itt a határokon túl is, véli a dolgozat szerzője. Mint írja, az atya prédikációiban magyar történelmet oktatott – észrevétlenül. Volt, hogy esküvői vacsorán Toldi Miklósról beszélt, gyászoló özvegyasszonyt Árpád-házi Szent Erzsébet történetével vigasztalt, egyetlen fiukat eltemető szülőknek Szent István és Gizella Imre herceg elvesztése fölött érzett fájdalmát ecsetelte. Visszaemlékezésében pedig így ír: „Nálunk, Kárpátalján a hit, a vallási és magyar nemzeti öntudat nem üres melldöngetésben és középkori szőrszálhasogató vallási vitákban nyilatkozik meg. Mert mi, öregek, megtanultunk őszintén imádkozni és gyermekeinket is megtanítottuk erre. Életünk példájával és őseink élete példájával nemzetünket szolgálni… ez szent feladatunk.”