Veres Andor (Budapest): A Pest-Buda március 14-i számában megjelent Kő András „Arany János csak mosolygott” című cikke, amelyben a múzeumkerttel kapcsolatos régi emlékeiről beszél. Többek közt sokat emlegeti az Arany János-szobor mellékalakjait, Toldit és Rozgonyi Piroskát. A cikk olvasása után eszembe jutott, hogy 15-16 éves koromban, 1938 körül személyesen megismerkedtem Porteleki László ügyvéd úrral, akinek gyerekei nyolc-tíz évvel voltak idősebbek, mint én. Egyik beszélgetésünk során megkérdeztem Laci bácsi, igaz-e, hogy egyetemi hallgató korában róla mintázta Strobl Alajos Toldi alakját. Ő részletesen elmondta, hogy negyedéves joghallgató volt, amikor a szobor alkotója megkérte, vállalja el, és modellt ült Toldi alakjának megformálásához. Ekkor Laci bácsi főiskolás vívóbajnok volt. A szerepet elvállalta, de nem ingyen. Aki személyesen ismerte őt, ma is láthatja, hogy valóban a szobor nagyon hasonlít akkori alakjához, a nagy bajusszal együtt. Másik jellegzetessége volt gyönyörű basszus hangja, amellyel a református templom kántorát is leénekelte. Az én múzeumkerti emlékeimhez hozzá tartozik ez a több mint 60 éves történet, ami Toldi alakjának megtestesítőjét idézi fel bennem.
Farkas Zsolt (Budapest): Fővárosunk történetében létezett három olyan esztendő, amikor egyik legfontosabb belterületi útvonalát, a korábbi Országutat, majd a Belső körutat egy török szultánról nevezték el. Az 1874-től három évtizeden át Múzeum körútként említett kiskörúti szakasz az első világháborúban a Központi Hatalmak szövetségese, Törökország 1909–18 közötti császárának, V. Mohammednek nevét viselte a Mehmed névalakban. Legnevezetesebb épületei között szerepel az 1835–37-ből való Nemzeti Színház, az 1837–46 között épült Magyar Nemzeti Múzeum, valamint az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának 1880–83 között létesített épületegyüttese. Kezdetben (1909-ig) itt működött a Műegyetem, majd 1953-tól – a bölcsészkar Váci utcába történt költözésétől – az újonnan alakult természettudományi kar (TTK) otthona lett. A hatalmas épületegyüttes ezekben az években újabb, immár végleges költözködésnek lehet tanúja: a bölcsészettudományi kar – a Váci utcai épületnek a piaristák számára történt visszaadása folytán – visszaköltözik a Múzeum körúti eredeti helyére azzal párhuzamosan, hogy a TTK korszerű, új épületet kapott a lágymányosi Duna-parton.
A Pest-Buda melléklet (március 1.) viszont téved abban, hogy a Kiskörút és Rákóczi út kereszteződésénél tér lenne a sarkon, az 1914 óta ott álló Astoria szállodáról elnevezve. A másik sarkon – a Grassalkovich Antal hercegtől kapott telken (amelyet ő kizárólag a Nemzeti Színház céljára adományozott eredetileg!) – épült fel 1991-ben az East-West Business Center hivalkodón csillogó palotája, amellyel kapcsolatban ekkor többen fölvetették a főpolgármester ellenében, a telek 165 évvel korábbi hercegi adományozásának problematikáját (bár hasztalanul!). Úgy tűnik, hogy az 1945 utáni politikai, társadalmi, tulajdoni változások sorozata volt az a „döntő érv”, ami egy évtizede érvénytelenítette az egykor vármegyei pártfogással épített színház telkének rendeltetését.
Boór Vilmos (Budapest): A közelmúltban úgy nyilatkozott egy orosz illetékes, hogy a második világháború után elhurcolt magyar műkincseket pedig nem adják vissza Magyarországnak. Ezt a „gesztust” – véleményem szerint – úgy lehetne méltó módon viszonozni, hogy a Szabadság téren lévő, a garázsépítés miatt lebontásra kerülő szovjet emlékművet, amely nem annyira a „felszabadulást”, mint inkább a negyvenéves szovjet elnyomást jelképezi a magyarság emlékezetében, nem állítják viszsza eredeti helyére – hisz nem odavaló –, hanem sokkal ésszerűbb és humánusabb módon méltó helyre, a Kerepesi temető orosz parcellájába helyezik át. Egyébként ezt a megoldást javasolta a napokban egyik országgyűlési képviselőnk is a televízióban. A kérdés ilyetén megoldása, amelyet idővel – gondolom – az orosz fél is szépen tudomásul venne, a Szabadság térre kerülhetne Zala György gyönyörű aradi Szabadság-szobrának leegyszerűsített másolata, amelynek már régen ott lenne méltó helye.
Lengyel Ferenc (Budapest): Március 11-i számukban Fáy Zoltán tollából cikk jelent meg Gasparich Kilit Márkról, de a legfontosabb szerepét még mellékesen sem említették meg. Azért, hogy Gasparich Kilit Márk ne legyen az 1848–49-es szabadságharc elfelejtett hőse és vértanúja is, az alábbiakról tájékoztatom önöket: A turopoljei horvát kisnemesi származású Gasparich Kilit Márk 1810-ben a muraközi Cirkovjaniban (magyar neve Drávaegyház) született. Az 1820-as évek végén belépett a ferences rendbe, és 1837 körül a pesti rendházba került (hivatkozott cikkük erre az időszakra vonatkozik), és egyházi szónoklataival nagy népszerűségre tett szert. 1848-ban nemcsak szóval buzdította szülőföldjén a népet a haza védelmére, hanem maga is beállt nemzetőrtisztnek, s része volt Ozoránál a Roth–Filippovics hadosztály körülkerítésében, lefegyverzésében. A szabadságharc után Esztergomban húzódott meg, de árulás következtében 1852 végén elfogták, Pozsonyban haditörvényszék elé állították, és 1853. szeptember 2-án ugyanott felakasztották.
A kivégzéséről Gracza György az alábbiakat írja Az 1848–49-iki Magyar Szabadágharcz Története című művének 885–886. oldalán:
„1853. szeptember 2-ikán Gasparits Kilit ferenczrendi szerzetest, Muraköz hősét akasztatják fel Pozsonyban. Éljen, s örökké élni fog a haza! – kiált messzi csengő hangon a lánglelkű szerzetes; s átszelleműlt arczczal, mintha oltárhoz menne lép a bitó zsámolyára.”
KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.,
e-mail: [email protected].
Kulcsfontosságú partnerség a földgázbeszerzésben
