Magánmúzeum a Nagymező utcai házban

A XX. század eleji műgyűjtő és művészeti élet közismert és ellentmondásos figurája volt a zsidó származású Ernst Lajos, aki egész életét és vagyonát hungarikumok gyűjtésére tette fel, ám számtalanszor érte kritika – és mellesleg teljes joggal –, hogy mindezt előbbre jutásához igyekezett felhasználni.

Gazsó Rita
2002. 04. 01. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tehetős zsidó család gyermekeként született Budapesten 1872-ben, ahol semmi nyoma nem volt a művészetek iránti olyan mértékű vonzódásnak, amely megmagyarázná az életét már tizenéves korától átható szenvedélyt, a műgyűjtést. Apja – a malomiparban meggazdagodó, ügyes kereskedő volt – nem értette ugyan fia hobbiját, de nem is ellenezte azt, sőt vagyona tette lehetővé fia számára, hogy megvalósítsa mindazt, amit elért. A dokumentumok szerint tizenöt éves kora körül kezdte a gyűjtést. A Nemzeti Múzeumot látogatva ismerkedett meg Jankovich Miklós anyagával is, akit végig a legnagyobb műgyűjtőnek tartott. Mert ahogy ő mondta, „felösmérte azt, hogy a nemzet, amely emlékeit, kincseit be tudja mutatni, már bizonyos magasabb kultúrfejlettséget ért el”.
Gyűjteményének alakulására legerősebben éppen a Nemzeti Múzeum anyagai hatottak, emiatt lobbant fel a történeti festészet és a nemzet nagyjai arcképeinek gyűjtése iránti lelkesedése, de értékelte a Történelmi Képcsarnok tudományosabb szemléletét is. Huszonkét évesen nyilvántartott kollekciója volt, és a Történelmi Képcsarnok tárlatára is kölcsönzött számtalan jelentős műtárgyat. Az első híradás 1898-ban jelent meg róla az akkori Vasárnapi Újságban, amiből kiderült, már ekkorra kialakult gyűjteményének későbbi struktúrája. Anyagait csoportokra osztotta, volt közöttük politikai arckép, irodalomtörténeti arcképgyűjtemény, magyar művészek portréit, magyar történeti képeket, irodalmi és politikai humorisztikus rajzokat tartalmazó csoport, de szobrok is. Később, a század elején bővült oklevelekkel, fegyverekkel és zászlókkal is. Részt vett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatból kivált művészek alapította Nemzeti Szalon létrehozásában is, és amikor Hock János kénytelen volt megválni az igazgatói poszttól, helyére 1901-ben Ernst Lajost választották.
Egyre inkább a főváros művészeti életének jelentős és aktív szereplőjévé vált. Rendszeresen részt vett a kiállítások szervezésében, lebonyolításában, sőt a képek értékesítésében is. A nagy presztízst jelentő igazgatói poszt mellett azonban úgy döntött, a nemesi címet is megpróbálja megszerezni. Amikor Feszty Árpád Bajza utcai volt palotájában a Petőfi társaság által megszervezett Petőfi-ház helyet kapott, Ernst felajánlotta nekik jelentős Petőfi-gyűjteményét.
Első igénye cserében a múzeum igazgatói posztja volt, ám hamarosan újabb feltételeket támasztott; többek között közbenjárást, hogy kulturális érdemeiért nemességet kapjon cserébe. Ez utóbbit – bár számos példa akadt rá a nagypolgári zsidó származású műgyűjtők köreiben, így Herczog Mór, Hatvany Ferenc vagy később Nemes Marcell esetében –, mint nyílt zsarolást, a társaság elutasította, mire Ernst elszállíttatta anyagait, a ház megnyitóját pedig el kellett halasztani. A korabeli újságok is belecsipkedtek emiatt, sőt vélhetőleg ezért mondatták le a Nemzeti Szalon igazgatói posztjáról is. Azonban nem tűnt el a művészeti életből, és 1912-ben a Fodor Gyula tervei alapján emelt, Nagymező utcai bérházában megnyitotta az első fővárosi magánmúzeumot. Az eleinte sikeres, az állandó mellett rendszeres időszaki kiállításokat rendező intézmény az egyre súlyosbodó gazdasági helyzetben rendszeres aukciókkal tartotta el magát, ám a harmincas évekre a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Az adósságok elől Ernst az öngyilkosságba menekült. Egy tavaszi estén 1937-ben nem tért haza többé, holttestét napok múlva a Duna vetette partra Ráckevénél.
Ernst megszállottságát kortársai sem mindig értették. Dömötör István is feltette a kérdést még életében: „Mi ez? Gyűjtőszenvedély? Helyes, ám legyen gyűjtőszenvedély, de miért van az, hogy ép a régi magyar gloire, nekünk tragikusan szép dokumentumait szedegeti össze. Hogy Ernst Lajos írt és rajzolt hungaricumok után kutat, amikor annak a világnak, életnek, társadalomnak, amelyről már rég beszáradt kalamárisok és gyöngéd ecsetek nyomai szólnak – a történelmi magyarságnak és a benne szerepelt osztálynak ma Ernst Lajos nem exponense s nem is csöndes maradéka.”
A választ a kiállítás szervezője Róka Enikő művészettörténész fogalmazza meg a legtalálóbban. Szerinte „Ernstnél a nemzeti történelem és kultúra glorifikálása eszköz és cél volt egyszerre: út a felemelkedéshez és saját identitásának deklarációja. Hazaszeretet, identitáskeresés jó értelemben vett karrierizmussal keveredett nála. Pályája különlegesen szép példája az asszimilálódott magyar zsidóság magatartásának”.
Ernst Lajos és az Ernst Múzeum címmel április végéig látható kiállítás a múzeum kilencvenéves fennállásának tiszteletére, amit a szervezők a gyűjtemény még fellelhető darabjaiból az eredeti tematika szerint állítottak össze.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.