Megdöbbentő erő

Bármilyen szemmel nézve, bármely mérleggel próbálják meghatározni a XX. századot a történészek és szociológusok, abban mind egyetértenek, hogy a mögöttünk hagyott száz év legsúlyosabb tényezői a tömegek voltak. Az 1900-as évek első tizedére kialakult igazi, sokmilliós nagyvárosokban a spontán összeverődő vagy politikai szószólóik hívására akaratukat és erejüket demonstráló emberek kormányokat buktattak meg, monarchiákat döntöttek le és forradalmakat csináltak. Magyarországon 1914-ben a háborúért, a trónörökös megbosszulásáért lelkesedtek százezrek, négy év múltán másik (?) százezrek a köztársaságot kiáltották ki Budapesten. 1919 tavaszán Kun Béláék harsogását hallgatták az irányt veszített tömegek, nyár végén Horthyék bevonulását követték szemmel „a bűnös főváros” lakói.
Bár a nagy történelmi sorsfordulók igazából tárgyalóasztaloknál, szűk körű „központi bizottságokban” születtek, a tényleges változásoknak hatalmas néptömegek voltak szemtanúi. 1945 és 1948 között sokszor verődtek össze tíz- meg tízezrek kinyilvánítani politikai vágyaikat, de végül a kevés disznó sok ludat győzött. 1956 nevezetes októberi napjáig kellett várni, hogy a nép maga cáfolja meg a Gerő-féle hivatásos hazugoknak: nem „csőcselék”. 1957. május elsején – a hírhedt „fehér könyv” szerint – „a budapesti dolgozók negyedmilliós felvonulása megmutatta, milyen botorok voltak az ellenforradalmi remények…” Igen, Kádárék véres hatalomra segítése, a főváros rommá lövése, a munkástanácsok megfojtása és a munkásőrség összeverbuválása után a hatalom 250 ezer embert tudott kiparancsolni a Hősök terére…
Hosszú, nagyon hosszú idő után jelentek meg ismét emberek a főváros utcáin a saját nevükben tüntetni valamiért. A Duna Kör, az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás, majd a rendszerváltást kísérő demonstrációk tízezreket szólítottak az utcára. Ám a köztársaság kikiáltásának jó, ha tízezer ember volt szemtanúja 1989. október 23-án a Kossuth téren. A taxisblokád ellen tiltakozó MDF-es felvonulás néhány tízezer felháborodott polgárt állított sorba. A televíziózás, autórádiózás, mobiltelefonálás korában egyre anakronisztikusabbnak tűntek a MIÉP által szervezett tömeggyűlések, amelyek azt is jelezték, hogy a hatalom és a nép között valami nagyon nincs rendben. 1998 után fordult a helyzet, a radikális nemzetiek már a bukott baloldal visszatérése ellen tiltakoztak, legutóbb, 2002. március 15-én, rekordot döntő létszámban a Hősök terén.
Bárki okkal hihette, hogy a XX. század múltával végleg elérkezik a „tömegek alkonya”. Másutt Európában már csak a hagyományos baloldali iparvárosokban – Torinóban, Nápolyban – vagy a politikailag mindig túlfűtött Párizsban, Berlinben, Madridban tódulnak az emberek az utcára, szinte mindenütt a „modern proletárok”, profi érdekvédő vezetőik hívására és szervezésében. És Magyarország, mint már sokszor a történelemben, megint meglepetéssel szolgált a – nyugodtan mondhatni – világnak. Nem az elnyomott, a társadalom alsóbb szintjére kényszerült emberek, hanem a polgárok felvilágosultabb, öntudatos része a magyar történelemben eddig példátlan nagyságú, másfél-két milliós tömegben vonult utcára, a polgári kormány támogatására. Szombat délután, a magyarok Istenének áldott napsugara fényében, rég hiteltelen politikai kalandorok, hétpróbás tollforgatók fenyegetőzése, visongása vált semmivé – és nevetségessé. A békés polgárok elárasztották az egész pesti belvárost, és méltósággal, ünnepélyes jelenlétükkel üzenték a hatalomra áhítozó hazugoknak: nem kérnek belőlük! Az erő, a megdöbbentően szelíd erő a jelen és a jövő magyar miniszterelnöke mögé sorakozott fel.