Nukleáris pálfordulás?

A nukleáris hadviselésre vonatkozó amerikai doktrína felülvizsgálatáról kiszivárgott információkról ugyan máig viták folynak a szaksajtóban és a szélesebb értelemben vett médiában, a fajsúlyosabb bírálók (így Oroszország és Kína) hangjai azonban – talán az információk alapos elemzésének hála – elhalkultak.
A kritikusokra – csakúgy, mint az amerikai rakétavédelmi rendszer esetében – hatással lehettek az észérvek. A változásoknak ugyanis nem stratégiai, hanem szinte kizárólag harcászati következményei vannak (azazhogy lehetnek). Következésképp nem az Egyesül Államokkal összemérhető nukleáris hatalmaknak kell aggódniuk, hanem a tömegpusztító fegyverek előállítását fontolgató vagy éppen végző, feltörekvő, öntörvényű kormányoknak (pontosabban az amerikai elnök által a „gonosz tengelyéhez” sorolt államoknak: Észak-Koreának, Iraknak, Iránnak, illetve az amerikai külpolitika hagyományos feketelistáján szereplőknek, így Líbiának, Szíriának). A nagyhatalmak máig – legalábbis elméletileg – fennálló nukleáris szembenállásának alapvető eszközei ugyanis a szárazföldről, illetve tengeralattjáróról indítható interkontinentális rakéták, ám az amerikai lépések nem erre a „küzdőtérre” vonatkoznak, hanem a helyi, illetve regionális konfliktusokra.
A doktrína liberalizálása ez utóbbiakra vonatkozik: szigorúan körülhatárolt hadműveleti-harcászati célok érdekében utolsó esélyként lennének bevethetőek kis TNT-egyenértékű nukleáris fegyverek, főként vadászbombázók fedélzetéről, szabadesésű, nagy áthatolóképességű bombák formájában. Ilyen a B61-es típus, melynek ballisztikai tulajdonságai nagyban hasonlóak a nagy számban alkalmazott hagyományos töltetű egy tonnás Mk84-es általános célú vagy BLU–109-es bunkerromboló bombákhoz. A különbség a célba (barlang, bunker) történö behatoláskor mutatkozik meg, ahol az igényektől függően 0,3–340 kilotonnás termonukleáris robbanás következik be. A lehetséges hatóerőskálának elsősorban az alsó, tíz kilotonnáig terjedő részét vennék igénybe, ha a harcászati helyzet (máskülönben nem megsemmisíthető, föld alatti vezetési pont, nagy létszámbeli fölényben lévő ellenséges csoportosítások, illetve tömegpusztító fegyvereknek az ellenség részéről történt bevetése) azt megindokolja. Az új amerikai kutatások éppen a behatolóképesség, illetve a pontosság növelésének irányába mutatnak, ami az alkalmazandó termonukleáris harci rész hatóerejének csökkentését, azaz a nem szándékolt rombolás mértékének korlátozását teszi lehetővé.
A lehetséges helyzetek, amelyekben ezeket a már meglévő, illetve kifejlesztendő nukleáris fegyvereket bevethetnék, már csak azért sem fordulhatnának elő a nagyhatalmak kontextusában, mert alkalmazásuk az ellenséges légvédelem sikeres elnyomását, a teljes légi fölényt feltételezi. Erre – ha nem is olyan gyorsan, mint gondolnánk – jó esély van a Koreai-félszigeten, vagy Iránban és Irakban, de szinte kizárt, hogy egy ismét kiéleződő nagyhatalmi szembenállás során ezt a taktikát kockáztatná az amerikai légierő a rendkívül integrált orosz, illetve kínai légvédelemmel szemben.