Kutasd-pusztítsd akcióba kezdett a közel-keleti események újabb tragikus fordulataként az izraeli haderő nagypénteken a már csak nevében létező Palesztin Hatóság ciszjordániai területén, de facto visszaállítva a megszállást. Az egykori ramalláhi irodájában mindössze két helyiségbe viszszaszorult veterán palesztin politikus és népének segélykiálltásait a világ leghatalmasabb, legbüszkébb országa, a demokrácia letéteményese – mely önmagát a „bátrak hazájaként, a szabadok földjeként” aposztrofálja – válaszra sem méltatta. Azaz hogy mégis: az Egyesült Államok elnöke texasi birtokáról még szemére is vetette a négy fal közé zárt Arafatnak, hogy nem tesz meg mindent a terror ellen.
Szeptember 11-e tanulságait, úgy tűnik, hogy immár végérvényesen a szükségeshez képest ellenkező előjellel vonták le a legfőbb érintettek. Amerikának ezúttal sem sikerült hagyományos gyengeségén felülemelkednie, és most sem nézett a dolgok mélyére, hagyta, hogy az orránál fogva vezessék. Érdemes mindazonáltal egy-két szót vesztegetni arra, hogy ez konkrétan mit is jelent abban az amerikai–izraeli kapcsolatrendszerben, amelyre minden olyan jelző okkal illeszthető, ami a szokatlan és az aránytalan szó szinonimája.
E reláció egyik legfontosabb eleme a nyolcmilliós amerikai zsidó közösség, illetve azon képviselői, akik olyan pozícióban vannak, hogy jelentős befolyással lehetnek az Egyesült Államok kül- és belpolitikájának alakulására. Azzal még nem lenne baj, hogy egy országban élő kisebbség ambiciózusan érvényesíti jogait, lépéseket tesz vallási, nyelvi és kulturális identitásának megőrzése érdekében, részt vesz a politikában. Sajátos kelet-közép-európai perspektívánkból szemlélődve ez még kívánatos is – tehetnénk hozzá. Izrael és az Egyesült Államok lobbizással átszőtt kapcsolata azonban éppen azért különleges, mert a másutt elfogadott és alkalmazott normák nem alkalmazhatóak rá.
Ramalláh és Izrael véres húsvétja, a szemellenzős (közvetve akár önpusztító) amerikai reakció arra világít rá, hogy Washington elveit feladva immár kizárólag a egyik oldal befolyása alá került, mely abban a helyzetben van, hogy kapcsolatai révén kezében tartja az amerikai közel-kelet politika gyeplőjét. Hatalmával, tekintélyével Amerikának döntőbíróként kellene fellépnie a konfliktusban, s ennek megfelelően a közvetlenül érintett, érzelmei miatt természetszerűleg elfogult diaszpórának csak véleménynyilvánítási lehetőséget szabadna adnia, nem pedig döntő szót, ahogy most teszi.
Az Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti meg magának ezt a tévedést, erre kell hogy sarkallják a józan érvek: az izraeli fellépés támogatása csak tüneti kezelés, a valódi problémát, a palesztin önrendelkezés hiányát és az ezzel párhuzamosan fokozódó, terrorcselekményekben megnyilvánuló Amerika- és zsidóellenes gyűlöletre mindez nem ad megoldást.
A XXI. Arcus Temporum kitágította a lélek és a zene határait
