Amikor Bell 1876-ban felajánlotta akkor már több ezer méter áthidalására használható telefonrendszerét Nagy-Britannia kormányának, a britek válasza az volt, hogy van elég kifutófiú Angliában. Bell az Amerikai Egyesült Államokban is inkább saját céget alapított, mert így látta biztosítottnak, hogy találmánya hasznosuljon. Akkor még talán csak ő sejtette, műve hogyan alakítja át a világot: ma már egy kifutófiú sem lehet meg mobiltelefon nélkül…
*
Mi is az a távközlési infrastruktúra?
Nehéz pontosan definiálni. A hálózattervező mérnök szerint a kábelalépítmények, a kábelek, a mobiltornyok és esetleg a központépületek együttese. Ha egy előfizető szempontjából nézzük: az egész telefonhálózat, központokkal, kontinenseket is átívelő átviteli rendszerekkel, műholdakkal. Egy távdiagnosztikával foglalkozó orvos kutató szempontjából akár a jelfeldolgozó eszközök, számítógépek is infrastrukturális elemeknek tekinthetők, amelyekre az ő alkalmazása épül. Mi egyelőre maradjunk a hagyományosabb (előfizetői példán bemutatott) értelmezésnél.
Melyek a távközlési infrastruktúra legfontosabb jellegzetességei? Ez az infrastruktúra is sokban hasonlít „közmű jellegű” társaihoz.
Nyomvonalas (kábelhálózatok, rádiós rendszerek) és pontszerű (központok, rádiós állomások, szerverek, routerek stb.) létesítmények együtteséből áll. Ezek sokféle fizikai és logikai módon kapcsolódhatnak egymáshoz, vezérlésük is lehet központosított, például hagyományos (telefonhálózat) vagy elosztott (internet).
A távközlési infrastruktúra is – különösen a nyomvonalas része – igen idő- és tőkeigényes (egy új telefonállomás 500-1000 dollár körüli kiépítési költségének 75-90 százaléka a kábelhálózatra esik). Ezért a valódi infrastruktúra-alapú verseny a távbeszélőpiacon csak lassan, hatalmas befektetések árán tud kialakulni. A nyomvonalas részek térülési ideje is inkább évtizedekben, mint években mérhető.
Senki nem szereti az infrastruktúra építését vagy a kiépült rendszer őt zavaró elemét, ugyanakkor az infrastruktúrára épülő szolgáltatás hiányát senki nem tudja elviselni. Ez különösen keményen jelenik meg a mobiltornyok elleni lakossági tiltakozó akciókban, amelyeket gyakran éppen mobiltelefonról szerveznek. Meg kell jegyeznem, hogy a mobiltornyok egészségkárosító hatását még egyetlen hazai vagy nemzetközi vizsgálat sem támasztotta alá, sugárzásuk ereje még az igen szigorú hazai szabványértékeknek is általában csak a töredékét éri el, és nagyságrendekkel kisebb, mint ami készülékeikből a gyakori mobiltelefon-használókat éri. Ezért a gyártók és a kutatók egyaránt a mobilkészülékek sugárzási hatásainak vizsgálatára koncentrálnak.
A nyomvonalas távközlési infrastruktúra – különösen a nagyvárosi környezetben – versenyez a többi nyomvonalas közművel a föld alatti helyért. Ezért szabvány határozza meg, hol lehet a közműveket vezetni. Nehezíti a helyzetet a közművek keresztezése vagy egymás megközelítése, ekkor már az életvédelmi szempontok is előtérbe kerülnek. A föld alatti helyek szűkössége a nagy tőkeigény mellett a másik ok, amely miatt nem igazán alakulhat ki igazi infrastruktúra-alapú verseny. Többek között ezért tette kötelezővé a hírközlési törvény a monopolhelyzetben levő hálózattulajdonosoknak hálózataik megosztását versenytársaikkal. Magyarországon ma még nem eléggé fejlett, sőt a hatóságok között meglehetősen szétszabdalt a föld alatti helyekkel és nyomvonalakkal mint szűkös erőforrásokkal való gazdálkodás, illetve ezek létesítésének, alkalmazásának engedélyezése.
A távközlési infrastruktúra globális. Nemcsak azért, mert az egész világot behálózza, és mindenki mindenkit elérhet rajta keresztül, hanem azért is, mert az egész világhálózat mint egy hatalmas elosztott automata vagy számítógép működik. Akár kontinensen belüli hívásaink is megjárhatják a világűrt, sőt egy-egy szomszéd országba küldött üzenetünk körbeutazhatja a Földet is. E globalitás miatt nőtt meg a szolgáltatók és felhasználók felelőssége is a világ ügyeiért, beleértve a biztonsági kérdéseket is.
A távközlési infrastruktúra univerzális is, mert ugyanazon a kábelen vagy központon keresztül beszélgetések tízezrei mellett egyszerre hatalmas adatállományok, álló- és mozgóképek, elektronikus üzenetek tömege is áramolhat. Ez a hihetetlen méretű információáramlás egyszerre szolgálja a gazdasági szereplőket, a közigazgatást, az üzleti és emberi kapcsolatokat, az oktatást és a szociális kiszolgálást. Pontosan ez teszi a távközlési rendszereket az új gazdaság és a tudásalapú információs társadalmi élet „vérkeringésévé” és „idegrendszerévé” egyaránt.
Ezért létkérdés, hogy az ország és valamenynyi polgára, gazdasági szervezete, intézménye kellő mértékben támaszkodhassék a távközlési rendszerekre, az azokon nyújtott szolgáltatásokra. Ma már rendelkezésre állnak az alapinfrastruktúrák, ezek hiánya miatt senki nem lehet a világtól elszigetelt. Nagy kérdés viszont ezek ára, a hozzáférés költsége.
A létesítés költségei – mivel a berendezések, eszközök túlnyomó többsége a világpiacról származik – megközelítik a világpiaci szintet. A hazai mérnökök nagy tudása és a hazai munkaerő alacsonyabb költségei miatt a magyarországi árak valamivel alacsonyabbak, mint az európaiak. Vásárlóerő-paritáson számítva viszont – mint oly sok más termék, szolgáltatás esetén – magasabbak a hazai árak az európaiaknál, azaz ugyanaz a szolgáltatás nálunk jobban megterheli a fogyasztót.
A szolgáltatók közötti választás lehetőségének komfortérzete mellett elsősorban azért fontos a verseny kialakulása a távközlési szolgáltatások terén, hogy a szolgáltatók mindig a leghatékonyabb, a jövőállóbb és az innovatív infrastruktúrák kiépítésére, azok minél jobb kihasználására és rajtuk az igényeket egyre jobban kielégítő, a piac működését a lehető legjobban serkentő szolgáltatások nyújtására törekedjenek. A monopóliumok természetes tulajdonságaik miatt ezek együttes elérésében nem érdekeltek.
Az infrastruktúra építésének és használatának hatékonysága pedig igényli a szolgáltatók együttműködését, hálózataik tőkeköltségeket is elismerő, költségalapú összekapcsolását és megnyitását egymás számára. Enélkül lényegesen kevesebb szolgáltató tudná szolgáltatásait kínálni korlátozott eléréssel és magasabb árszinten.
Mindezek miatt tekinti a Hírközlési Felügyelet egyik legfontosabb feladatának a távközlési szolgáltatók közötti – infrastruktúra-fejlesztésre és szolgáltatási innovációra egyaránt építő – verseny létrejöttét és megerősítését. Így valóban mindenki biztosan alapozhatja jövőjét az egyre jobb minőségű, egyre több szolgáltatást és alkalmazást támogató, mindenkit összekötő távközlési infrastruktúrára.
A szerző a Hírközlési Főfelügyelet elnöke
Elvileg a tiszások szobrot állítanak...
