Az utóbbi hónapokban az ön által vezetett minisztérium kapott hideget, meleget. A külpolitika itthon eddig soha nem tapasztalt módon kampánytémává vált. Hogyan élte meg mindezt? Milyen érzés volt azt tapasztalni, hogy az ellenzék gyakorlatilag megkérdőjelezi egész négyéves munkáját, elvitatva annak összes eredményét, sőt még a jó szándékot is, önt pedig e politika „kármentőjévé” degradálja?
– Nagyon sajnálom, hogy a külpolitika kampánytémává vált, bár hozzá kell tennem azt is, hogy a kormányt e téren a ciklus egésze alatt támadások érték. Tehát csak mennyiségi az a különbség, ami a kampány időszakában megmutatkozott. Ennek több oka van. Az egyik nagyon egyszerű, hiszen a kormány tevékenységének egyik területe sem lehet az ellenzék szerint sikeres, és a bírálatokat minden területre ki kell terjeszteni. Másik ok, hogy a kormány gazdasági, szociálpolitikai intézkedésein elég nehéz fogást találni. Az emberek ugyanis nem igazán hiszik el annak az ellenkezőjét, amit tapasztalnak. Nehéz például azt mondani, hogy rossz dolog a családi adókedvezmény, hiszen a legalapvetőbb szociáldemokrata értékekhez is hozzátartozik, és a szociális piacgazdaságnak szintén kardinális tétele, hogy a fizetendő adó mértéke általában függ az eltartott személyek számától. Nehéz kifogásolni a minimálbér két és félszeres emelését is, és még sorolhatnám a példákat a diákhitelen keresztül a háromszázalékos lakásépítési kamatokig. Sokkal nehezebben megfogható ugyanakkor az, hogy miként tárgyalunk az Európai Unióval, vagy mi lesz a következménye egy magyar–román megállapodásnak. Az első például minden bizonnyal csak évek alatt fog kiderülni, így nincs különösebb kockázata annak, ha most az ellenzék a tárgyalások stílusát, eredményességét bírálja. A magyar–román egyetértési nyilatkozattal persze más a helyzet, hiszen már most pórul járt az, aki azzal riogatott, hogy több millióan özönlik el a magyar munkaerőpiacot. A valóság gyorsan rácáfolt erre. Igazából azt sajnálom ezekkel kapcsolatban, hogy a külpolitikai tevékenység hatékonyságát nyilván érinti, ha gyengül, netán szertefoszlik mögötte a nemzeti egyetértés. Ugyanis az uniós tárgyalások dolgában, de akár a kedvezménytörvény alkalmazásában is döntő szerepet játszik az, hogy ez az ország és annak politikai elitje milyen egységben sorakozik föl e politika mögött. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez most van, és feltételezem, a kampány után azért megnyugodnak a kedélyek. S hogy egy ellenpéldát mondjak – bár ebből is vita lett –, volt itt három hete is egy hatpárti egyeztetés. Egyetértettünk abban, hogy mely irányok mentén próbáljuk megváltoztatni az Európai Bizottságnak a mezőgazdasági fejezettel kapcsolatos álláspontját. A valóság tehát egy kicsit árnyaltabb, hiszen a kampány kellős közepén le tudott ülni hat párt, s egyet tudott érteni. Az már más kérdés, hogy másnap aztán ki mit nyilatkozott, és mindez miként jelent meg a médiában.
Rémképek és hamisítás
– Rendben, a kampány az kampány, és e kritikákból sem kell talán mindent komolyan venni, az azonban mégiscsak feltűnő, néhány esetben túlzás nélkül állíthatom, szégyenletes volt, hogy az MSZP és az SZDSZ szinte minden kérdésben a kabinet külföldi vitapartnereinek álláspontjára helyezkedett…
– Mint már mondtam, valójában ez sem új dolog. Az első két esztendőben például folyamatosan bíráltak bennünket, amiért túlságosan sok átmeneti mentességet próbálunk érvényesíteni az Európai Unióval szemben, követelőzők, netán arrogánsak vagyunk. Mindez, tették hozzá, lassítja a tárgyalásokat, sőt veszélyezteti azok kedvező kimenetelét. Lényegében hasonlóan érvelt a velünk szemben ülő fél is. Ez azonban érthető, hiszen az EU nyilvánvalóan érdekelt volt abban, hogy lebeszéljen bennünket az átmeneti mentességek iránti kérelmekről. Nem kellemes úgy tárgyalni, hogy az ember a háta mögött ugyanazokat az érveket hallja bírálatként, mint a vele szemben ülő féltől. Egyáltalán nem örültem ennek, de jobb híján el kellett fogadni a helyzetet. Sok más vitás kérdésben is olyan érzésem volt, hogy az ellenzék több-kevesebb automatizmussal a másik fél álláspontjára helyezkedett, és a magyar kormányt marasztalta el. Lassan hozzászoktunk mindehhez, s szinte üdítő volt számomra, amikor megjelentek az első olyan bírálatok, miszerint nem vagyunk elég kemények az Európai Unióval szemben. Akkor azt mondtam, ez már jobb irány, valóságos ellenzéki funkció, hiszen a kormányt, mint általában más országokban is, erről az oldalról kell szorítani. Adott esetben ugyanis ez még a tárgyalási helyzetét is erősítheti, de semmiképpen nem gyengíti. Persze itt is meg kellett volna maradni a valóság talaján, hiszen teljesen komolytalan azt mondani, hogy az uniós mezőgazdasági ajánlat azért sovány, mert rosszul tárgyaltunk. A másik nagy példa a kedvezménytörvény, amelyet először ugyan támogatott a legnagyobb ellenzéki párt, de a feszültségek jelentkezésekor megint csak több tekintetben átvette a másik fél érvrendszerét. Itt is lehetett volna tehát teljesebb a nemzeti egyetértés, amely – tegyük hozzá – egy pillanatra, december 21-én este, a magyar–román kormányfői egyetértési nyilatkozat aláírásának előestéjén létezett. Ekkor volt egy kétórás kegyelmi állapot, amikor mindenkin érződött a megkönnyebbülés annak nyomán, hogy nagyon fontos eredményt értünk el. Ez a hangulat azonban csupán másnap délelőttig tartott. Megjegyezném: a szegedi folyamat kezdetekor is kaptam olyan bírálatokat, hogy ezzel beavatkozunk Jugoszlávia belügyeibe. Hivatkoznunk kellett például a magyarországi német alapítványokra, amelyek e bírálat szerint szintén beavatkoztak volna az itteni belügyekbe, amikor segítették a demokratizálódás folyamatát. Tehát még az sem ment könnyen, amit az egész világ támogatott. Holott ez volt a magyar külpolitika talán egyik leglátványosabb sikere.
– Nem érzi úgy, hogy mindezek valahol megkérdőjelezik az alapvető külpolitikai kérdésekben évek óta fennálló konszenzust?
– Attól függ, mire vonatkoztatjuk a nemzeti egyetértést. A fő célkitűzésekben vannak ugyan hangsúlybeli különbségek, a lényeg azonban azonos. Az eszközökben azonban kétségkívül vannak jelentős eltérések, s ezeket erősíti fel a választási kampány.
– Ezzel valójában nem is lenne olyan nagy gond, az említett eszközök alkalmazásában azonban az MSZP és az SZDSZ is túl messze ment, ami sokszor már a nemzeti érdekeket is veszélyeztette…
– Továbbra is azt állítom, hogy van egy határ, amelyet nem szabad átlépni. Nem szabad tudatosan hamisat állítani, s még vélt rövid távú előnyök érdekében sem szabad rémképeket festeni. Ennek iskolapéldája a magyar–román egyetértési nyilatkozat, amelynek aláírásakor mindenki tisztában volt azzal, hogy nem özönlik el hazánkat
a vendégmunkások, az ellenzék mégis ezzel ijesztgetett. Ez pedig szerintem erkölcsileg elfogadhatatlan. Nem lehet akármilyen eszközöket alkalmazni!
Új fejezetet nyitott a kedvezménytörvény
– No, de nézzük a konkrétumokat! A friss NATO-tag Magyarország az előző négy évben előbb sikeresen átesett a tűzkeresztségen, majd az úgynevezett szegedi folyamat révén kivette a részét Jugoszlávia demokratizálásából. Sikerült egyensúlyba hozni a külpolitika három fő prioritását is, és még ha az ennek eredményeként megszülető kedvezménytörvény vihart kavart is egyes szomszédainknál, összességében a kapcsolataink Romániával és Szlovákiával is jobbak voltak, mint korábban. Végül ne feledkezzünk meg az egyik legfontosabb kérdésről sem: a célegyenesbe fordult hazánk uniós csatlakozása. A felsorolt eredmények között nem igazán szerencsés rangsort felállítani, de mégis melyiket tartja közülük a szívéhez talán legközelebb állónak?
– Más és más minőségek állnak az eredmények mögött. Valóban célegyenesbe fordultak az unióval folytatott tárgyalások, és ma már nagyon valószínű az, hogy ezeket az év végéig be is fejezzük. Emögött az egész ország teljesítménye áll. Ha úgy tetszik, ez nem kimondottan a külpolitika, a kormány, hanem az ország sikere, amelynek eredménye, hogy míg a tárgyalási folyamat elindulásakor egy voltunk a hat ország közül, addig most tíz között vagyunk a legelsők egyike. Kétségtelen az is, hogy a magyar diplomácia világosan meghirdetett célkitűzése volt új tartalmat adni a közép-európai együttműködésnek, amelynek minden formáját élettel töltöttük meg. Emellett dél felé, Olaszország, Szlovénia és Horvátország irányába is nyitottunk. S ha ehhez hozzáveszem délkelet-európai politikánkat, a magyar–román viszonyt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ezen a téren valóban új minőség jött létre. Ami pedig a magyarságpolitikát illeti: a kedvezménytörvénnyel új fejezetet nyitottunk, új helyzetet teremtettünk a szomszédos országban élő nemzetrészeknek. Ezt jól érzik a határon innen és túl is. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom, hogy ennek a dolognak a történelmi jelentőségét talán mi is csak egy kicsit később értettük meg. Ezért is tartom szerencsésnek, hogy közép-európai irányultságunk erősítésével összhangba tudtuk hozni a nemzet-, a magyarság- és a szomszédsági politikát, egyensúlyban tartva az integrációs politikával is. Most már azon kell gondolkodnunk, hogyan tudjuk majd mindezt a jövőben új körülmények között, a minden szempontból más helyzetet teremtő, magyar uniós tagság után továbbvinni .
A térség nehéz történelme
– S mi az, amivel nem elégedett, ahol előrelépést vár?
– Eredeti célkitűzéseink között az uniós csatlakozást is gyorsabban akartuk megvalósítani. Tudtuk jól, hogy ez nehéz, de a berlini pénzügyi perspektívában maga az unió is 2002-t jelölte meg az első olyan esztendőként, amikor a bővítés már megtörténhet. A tárgyalások azonban az első szakaszban lassan folytak, Brüsszel nem nagyon kívánt gyorsítani, s az igazi áttörés csak 2001 első fél évében következett be. A másik dolog, hogy tovább kell erősíteni Közép-Európa-politikánkat. Közép-Európa egy nagyon szép eszme, s én azok közé tartozom, akik hisznek is benne. Akik úgy érzik, hogy van közép-európai önazonosság, és arra is van lehetőség, hogy ennek politikai-gazdasági tartalmat adjunk. E térségnek azonban nehéz a történelme. Éppen a kedvezménytörvény kapcsán kialakult vita jelzi a nehezen kezelhető rendkívüli érzékenységeket. Nyolc-kilenc hónapon át tárgyaltunk Romániával is, és biztos vagyok abban, hogy a megállapodás az évek távlatából nagy eredménynek minősül majd. A helyzetünk azonban nem könynyű. Érezhető ugyanis bizonyos, észérvekkel nagyon nehezen megindokolható és cáfolható aggodalom, szorongás Magyarországgal, a magyarsággal szemben. Ezért is hiszem, hogy minden irányban aktívan folytatni kell megkezdett Közép-Európa-politikánkat. Már csak azért is, mert ez majd az Európai Unión belül is nagyon fontos lesz Magyarországnak.
– Az élet azonban kampány közben, a két választási forduló között sem áll meg. Bizonyítja ezt közelgő washingtoni útja is. Ezenkívül tartanak a csatlakozási tárgyalások, s egyelőre nyitott a kedvezménytörvény kapcsán kialakult vita Szlovákiával. Egy kicsit már a jövőbe tekintve miket tekint a legfontosabb feladatoknak?
– Ami az amerikai tárgyalások időpontját illeti: talán előnye is lehet annak, hogy ilyen sajátos helyzetben leszek ott, hiszen akárhogy alakul is a választások első fordulója, a magyar–amerikai kapcsolatok mindig fontosak lesznek, s a két ország viszonyának a terrorizmus elleni harctól a NATO-n belüli együttműködésen át a térséggel kapcsolatos kérdésekig több olyan területe van, amelyet folyamatosan meg kell vitatni. Szlovákiával kapcsolatban továbbra is csak azt tudom mondani, hogy meg kell egyeznünk, ami hajszál híján egyszer már majdnem meg is történt. Egyébként nem egészen értem, hogy Szlovákia miért hátráltatja a románhoz hasonló megállapodás létrehozását, különösen olyan helyzetben, amikor északi szomszédunk hasonló törvénye sok területen jóval messzebb megy a kedvezményekben, mint a miénk. Ettől függetlenül meg fogunk állapodni, és nagyon bízom abban, hogy ezt a választások eredménye sem fogja befolyásolni. Fontos feladatnak tartom a kapcsolatok erősítését Oroszországgal is, s ami minket illet, ezért mindent meg fogunk tenni, mint ahogy a múlt évben is többször találkoztam orosz kollégámmal. Ez vonatkozik a gazdasági kapcsolatokra is, s reális perspektívának tartom, hogy két éven belül megduplázzuk exportunkat. Ez azonban egy folyamat, s ne higgye senki, hogy külügyminiszteri, kormányfői vagy államfői találkozók nyomán a magyar exportőrök lehetőségei varázsütésre megjavulnak majd az orosz piacon.
– Egy kormányzati ciklus lezárultával, a zárszámadás elkészítésekor önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy a polgári erők győzelme esetén kész lenne-e továbbra is a Külügyminisztérium vezetésére.
– Nem titok, igen. Ennek igazából egy lényeges oka van, mégpedig az, hogy egy sor fontos feladatot még el kell végezni. Megmondom őszintén, eredetileg úgy terveztem, hogy négy évig leszek külügyminiszter, de belátom, jó néhány folyamat még nem zárult le, így az ügyek továbbvitelére morális és politikai felelősséget is érzek.
Ukrajna – a lakosok többsége bizalmatlan a toborzóközpontokkal szemben
