Vásári sokadalom a középkori Budán

Szerdán, pénteken és szombaton tartották a hetivásárokat a középkori Budán. Országos vásárra viszont évente csak kétszer került sor: pünkösdkor Felhévízen, szeptember 8-án pedig, azaz kisasszony napján a Várpiacon.
A hetivásárok színtere részben a Nagyboldogasszony-templom környéke volt, részben a Mária-Magdolna-templom melletti „Szombat piactér”. Kenyerek, zsemlék kirakodására faasztalok szolgáltak. A szegényebbek olcsó fekete kenyeret vásárolhattak, ezeket gyékényről kínálták. Kovásztalan lepényt (a mai kenyér ősét) meg perecet is lehetett kapni. Egy jeles pékmesterből, akit Zsemlesütő Gáspárként emleget a krónika, városi tanácsúr lett. Gyakori és beszélő név a Pereces. Ünnepi alkalmakra kalácsokkal is kirukkoltak a pékek, akik foglalkoztak béles- és ostyasütéssel, de mézeskalács-készítéssel is. Utóbbiak tevékenysége csak később vált önálló mesterséggé.
A Várban két mészároscéh is működött. Külön a magyaroké, külön a németeké. A céhmester feladata a hús folyamatos ellenőrzése. Vágóhídak lenn a Duna-parton álltak. Azért „hidak”, mert ezt a sok szennyel-vérrel járó mesterséget csak vízre épített fahídon lehetett végezni. A Mátyás-templomtól délre kínálták portékájukat a vadhúsárusok: császármadár- és a fajdkakaspecsenyét, szarvas- és vaddisznóhúst, számolatlan récét, ludat és más vízimadarat meg a különlegességnek számító fenyőrigót. Utóbbi madarak a borókafenyő magjával táplálkoznak ősszel, amitől különleges aromájú lesz a húsuk. Kedvelt csemege volt a bíbictojás, a folyami rák meg a teknősbéka. A dunai halászcéhek élő halat árusítottak. A viza, a dunai halak mázsás óriása volt a legkedveltebb. A mai Árpád híd pesti lábának környéke és a Rákos-patak torkolatvidéke nevezetes vizafogó hely volt. Máig megőrizte ezt a nevét, bár vizát közel másfél évszázada nem látott erre senki.
Ami a gyümölcsöket illeti, az almától a dióig, a somtól a kökényig minden megtalálható volt a pultokon, ám szőlőt meg barackot csak külön engedéllyel szabadott árulni – sejthetően azért, mert ezek a híres budai borok és pálinkák alapanyagául szolgáltak. Szépen fogyott az úrgombának mondott vargánya meg a szömörcsögnek vagy süveggombának hívott tavaszi kucsmagomba. De kapható volt tengernyi tejtermék, sajt és savó, túró meg tejfel, vaj és tejszín. A fűszereket meg a patikaszereket nagykereskedők árulták. Ezek legnépszerűbbike a bors meg a sáfrány. Utána következik a rangsorban a szegfűszeg, az ánizs meg a szerecsendió.
A hetivásárok mindennapi forgatagával szemben az országos vásár valóságos ünnep volt. Az országutakon – Óbuda meg Fehérvár és Budanyék felől – sűrűn jöttek a rakott szekerek. Bőgtek a marhák, szállt a por! A jenei révészeknek bőven akadt dolga. A Dunán sajkák, ladikok, evezős gályák hozták a portékát. Vízfolyással szemben igáslovak vontatták a teli bárkákat. És ilyenkor nem csak a környék népe tartott Budára. Messzi tájakról hozta áruját a posztó- és a fegyverkereskedő, a bocskorkészítő, a szűcs, a sarkantyús, a lószerszámos meg a solymász. De az aranyművesek és a páncélok meg a sodronyingek készítői sem maradhattak távol a forgatagtól.
És ahol ennyi a nép és ilyen a bőség, ott a lacikonyhák meg a csapszékek forgalma is megugrik hirtelen. A tarka forgatagban pedig feltűnt a vásári kompánia minden nevezetessége: a medvetáncoltatótól a bűvészig, a képmutogatótól a vándor igricig, a kardnyelőtől a jósokig meg a bábtáncoltatókig, nem szólva a síposok, dobosok meg citerások mindenféle nemeiről, akik az éjszakába nyúló mulatságokhoz szolgáltatták a talpalávalót.