Veér András és a hippokratészi eskü

Régóta undorral olvasom Veér András időszakosan megjelenő írásműveit. Legtöbbször hányingeremet leplező, elnéző mosollyal teszem ezt, ahogy valamely dilettáns bárgyú produkcióját illik szemlélnünk. Úgy vélem, egy csöndes debilnek sok minden megbocsátható. (A mongolidiótákat kifejezetten szeretem.)
Eddig azt hittem, hogy mentális és stiláris zavarai ellenére, tud némi mértéket tartani, ha köz(röhej)íróként nem is, de orvostudorként igen.
Meg sem fordult a fejemben, hogy netán a választási küzdelem során teljesen elveszíti elméje fölötti egyébként is ingatag uralmát, s képes felrúgni a hippokratészi esküt, amely az orvosi hivatás etikájára vonatkozik.
Eddig egy közepesen undorító embert láttam benne, aki karrierje érdekében sok mindenre kész, de arra sohasem gondoltam, hogy egyszer majd orvosi diplomáját lobogtatva és szakértelmét fitogtatva felrúg minden szabályt, erkölcsöt, jó ízlést, amire hivatása kötelezi.
Most azonban úgy látszik, hogy elméjében elpattant a húr, mentális állapota kritikus ponthoz érkezett, olyannyira, hogy – mint laikusnak – az az érzésem, tán egy kényelmes kényszerzubbony sem szolgálna ártalmára. Ez a ruhadarab ugyanis lehetetlenné teszi, hogy viselője írjon, így legfeljebb ordíthat, amíg az ápolók nem szedálják.
Ennek az úrnak állítólag a gyógyítás a tudománya, félő azonban, hogy a zárt osztályon inkább tanult.
A következőket művelte a Népszava című (nyitott) újságban.
Pszichiáterként, orvosként kifejtette, hogy Kövér László paranoiás. Tehát elmebeteg. „Ez a betegség – írja mint szakember – megfelelő kezelés nélkül progrediál – előrehalad. Ennek mostani jelét látjuk az akasztást ajánlgató kövéri patalógiában.”
A kecs Veér produkciójában nem az, hogy egyik politikai ellenfelét (a doktor úr ugyanis szocialista képviselőjelölt) leőrültezi, hanem az, hogy ezt mint elmeorvos teszi, nyilvános diagnózist készít, tudományos szakszavakkal stb. „Szánalmas, beteg, gyenge” emberként minősíti Kövért, s úgy véli „mint orvos, s mint demokratikusan gondolkodó állampolgár, hogy a vele kapcsolatos tüntetés szóljon egy szánalmas, egyre betegebb embert a végsőkig kihasználó párt, a Fidesz ellen”.
Egyértelmű tehát, hogy az esküszegő orvos politikai célzattal írta meg diagnózisát, amely szerintem a rendszerváltozás utáni magyar publicisztika egyik legalantasabb terméke.
Mivel én nem vagyok orvos, csak az újságírói etikával kell szembenéznem, amikor – alászállva Veér színvonalára – azt javaslom, hogy a doktor úr keressen fel sürgősen egy szakrendelést, tollat többé ne vegyen a kezébe, mert erkölcsi mélyszárnyalása fölülmúlja a legutolsó bulvárskriblerét.
Szavamra mondom, szinte nem fordult elő velem eddigi életemben, hogy szerettem volna v(e)érig sérteni egy rinocéroszt. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan kell.
Inkább lehiggadok.
Nyilván van az orvostársadalomnak valamiféle testülete, amely a szakma becsületére, az orvosi etikára ügyel. Ehhez a testülethez fordulok: nem kellene ezt a gátlásait vesztett embert megróni, eltanácsolni nemcsak a hírlapírástól, hanem az orvoslástól is?
Legyen főhivatású politikus.
Mondjam talán azt, hogy az ilyen hitvány esküszegőt kezeltetni és sajnálni kell, s csak azt a pártot szabad elmarasztalni, amely felszabadította legalantasabb ösztöneit?