A francia film köszöni, jól van

Frankhonban és külföldön is megtalálta közönségét a francia film. Hála az 1946-ban az európai film védelmében létrehozott, azóta nagy viták eredményeként többször is módosított támogatási rendszernek, amelynek elemei exportálható tanulságokkal is szolgálnak.

A francia film közönségének köre az utóbbi tíz évben folyamatosan szélesedett szerte a világon. Magyarországon 1997-től, mióta a francia nagykövetség az Unifrance-szal és a Somogyi Gábor által létrehozott Upperstudióval közösen évente áprilisban megrendezi a francia filmnapokat, megkilencszereződött a nézők száma. A filmeket a hazai forgalmazók választják ki, főként a Best Hollywood, a Budapest Film, az Intercom és a Mokép. A rekordsiker tavaly volt: 1,2 millióan voltak kíváncsiak a nálunk bemutatott húsz francia és hét francia koprodukcióban készült alkotásra. (Ez akkor is rendkívüli, ha leszámítjuk belőle Gérard Krawczyk Taxi 2-jének 440 ezres nézőszámát.) És szívesen nézik a francia filmeket Európán kívül is: Észak- és Latin-Amerikában, Ázsiában, különösen Japánban. A titok nyitja föltehetőleg a sokszínűség, a sokműfajúság. Vége annak az időszaknak, amikor a francia film fogalma egyet jelentett a „szerzői filmmel”. A kínálatban, amelynek színvonala persze vegyes, ki-ki megtalálhatja a kedvére való művész- és akciófilmet, komédiát, thrillert, látványos történelmi vagy/és fantasztikus filmet.
A nemzeti filmgyártás Franciaországban nem állami pénzből él, hanem abból a külön költségvetésből, amelynek forrása az összes jegybevételek tizenegy százaléka és Jack Lang kulturális miniszterségének ideje óta a kereskedelmi televíziók és más audiovizuális eszközök megadóztatása. (Azt is mondhatnánk tehát, hogy ily módon részben az amerikai film „tartja el” a francia filmet.) Ez a sok milliárd francia frankot, illetve ma már eurót kitevő összeg a nemzeti filmközpont, a CNC (Centre national de la cinématographie) számláján gyűlik össze, onnan osztják el újra, részben automatizmusként (így a legnagyobb sikert elért filmek alkotói kapnak pénzt következő filmjük elkészítésére), részben pedig rendezőkből, producerekből, forgalmazókból álló szakmai bizottságok véleménye alapján (előlegként adják oda az alkotóknak a majdan elkészülő film jegybevételének egy részét) – kizárólag filmes célokra. Ez a forrás táplálja a francia filmgyártást és -forgalmazást, a külföldi terjesztést segítő, szakmai egyesületként működő Unifrance Filmet és többek között a cannes-i filmfesztivált. Az 1949-ben létrehozott CNC a kulturális minisztériumhoz tartozik, de a filmtámogatással kapcsolatos munkája ellátására önálló költségvetése van a fenti forrásokból. Csak állandó alkalmazottait fizetik állami költségvetésből, igazgatóját pedig a minisztertanács, nem a mindenkori kultuszminiszter nevezi ki – tudtuk meg Joël Chaprontól, az Unifrance munkatársától.
A támogatási rendszer folyamatosan módosításra szorult egyrészt a technika fejlődése miatt, másrészt azért, mert átrendeződött a televízió világa, amely az első nagy földindulást kiváltotta. Később jött a videó, a DVD, amely újabb változtatásokat követelt, és számolni kell azzal is, hogy amerikai tőke lépett be a francia filmgyártást a legnagyobb mértékben segítő kereskedelmi televízióba. A Canal + tulajdonosa, a Vivendi megvásárolta a Universal Studiót, veszélybe került a kulturális misszió. A viták tehát folytatódnak. Egyet azonban soha senki nem vitatott, sem a politikai hatalom – lett légyen jobb- vagy baloldali kormány –, sem a mindig egységesen fellépő szakma: azt, hogy erre a támogatási rendszerre szükség van, s hogy lényege, filozófiája jó – hangsúlyozta Daniel Toscan du Plantier, az Unifrance producer-elnöke a filmnapok megnyitóján.
Mindehhez hozzátartozik az is, hogy Franciaországban, a Lumière fivérek hazájában a filmművészet mindig kivételesen fontos szerepet játszott. (Németországban például sokáig a színház volt az elsődleges.) A szakmabeliek meg vannak győződve arról, hogy minél nagyobb és változatosabb a kínálat, minél több helyen mutatják be egyszerre az új műveket – amihez persze sok kópia kell –, annál nagyobb az esély arra, hogy sokan mennek be a mozikba (tavaly csak Magyarországon százötven francia filmkópia kerengett). Ezért kap igen nagy hangsúlyt a forgalmazás és a reklám, amelynek anyagi alapját ugyanaz a támogatási rendszer adja, mint a filmgyártásét.
(A francia nagykövetség kulturális és együttműködési osztálya az idén a Művész moziban három olyan új francia filmet is bemutatott, amelyet a magyar forgalmazók még nem vásároltak meg, és pályázatot hirdetett Az eltűnt szlogen nyomában címmel. Keresik azt a legföljebb tizenöt szavas szlogent, amely a legtalálóbban jellemzi a kortárs francia filmet. A válaszokat a vetítések idején a Művész moziban osztogatott kérdőíven május 15-ig lehet leadni a budapesti Francia Intézetben. Eredményt június 27-én hirdetnek. A legjobb szlogen kiagyalójának jutalma egy franciaországi út.)