Erdély legeldugottabb zugába, a Gyimes egyik mellékpatakának völgyébe költözik egy magyarországi néptáncos. Él, tevékenykedik, küszködik, mint a csángók. Adódik a kérdés: Sára Ferenc kivonult, elmenekült volna a civilizált világból?
– Nem tudatosan alakult így, nem készültem semmiféle kivonulásra. A hetvenes évek végétől rendszeresen jártam a Gyimesbe. Nézzen csak ki az ablakon: a hegyek, a házam mellett folyó patak, az erdőszag elég nyomós érv, hogy az ember ideköltözzön. És ragaszkodom a régi dolgokhoz… De az meg sem fordult a fejemben, ezt bizton állíthatom, hogy elmenjek a világ végére, senki meg ne találjon. Amikor itthon vagyok, s nem kell hivatalos dolgokat intézni, én sem nyüzsgök, csak néha megyek föl a hegyre. Kicsit zártabb ez a rész, más az emberek mentalitása, mint az országút melletti Gyimes lakóié. Ritkábban jut el ide a hír, ha el is jut, már kicsit módosul.
– Remeteéletet él, vagy igyekszik beilleszkedni a csángók nem egykönnyen befogadó közösségébe?
– Aki remetének akar menni, annak mindegy, hogy itt él vagy Budapesten a nyolcadik kerületben. Ha nem vesz részt a közösség életében, akkor ezen a vidéken nem tekintik normális, komoly embernek. Persze csángó úgysem leszek, bár ha a szó szoros értelmében vesszük, én is az vagyok, hiszen az elcsángálni azt jelenti: elköltözni otthonról. Mivel ide csángáltam a csángók közé, komikusan hangzik, de végül is dupla csángó vagyok. Próbálok úgy élni, ahogy ők. Ugyanúgy gazdálkodok, földet művelek, állatokat tartok, járok az erdőbe. Nekem ez a fajta ittlét: tanulás. Azt gondolom, ha valaki nem ismeri ezeket a tevékenységeket, sokkal szegényebb, mert nem lehet tudni, hová fordul a világ, mikor leszünk magunkra utalva.
– Új kőkorszaktól tart?
– Nem. Nem tudom. Az biztos, hogy aki itt meg tud élni, s a természethez harmonikusabban alkalmazkodik, jobban föltalálja magát bármilyen helyzetben. Mindenhez másként viszonyul, mint a városi ember, aki évtizedekig csak az irodába jár. Ezt látom nap mint nap, amikor idegenek érkeznek ide, fényképezik a tehenet, a lovat, s mert életükben nem ittak tejet, undorodnak attól, ami közvetlenül a tehénből jön. Minél többet szeretnék megtanulni a csángóktól, hogy hagyományaik legalább bennem maradjanak meg. Falun, a Galga menti Turán nőttem föl, ahol a hatvanas–hetvenes években már kihalóban volt ugyan a hagyományos paraszti gazdálkodás, a falusi élet, de a végét még láttam. Ezért nem volt idegen, amit a Gyimesben találtam.
– Számtalan kelepcéje van a hagyományos kultúrák kutatásának, a kívülről jött vizsgálódó kísérleteinek, hogy szimbiózisban éljen zárt közösségekkel, idegen tradíciókkal. Értelmiségi előítéletekkel közelíthet, skanzenba, elvont rendszerekbe gyömöszölheti eleven, rigolyás személyiségek hétköznapi életét. Nincs valami modoros archaizálás, archaizálódás az ön vállalt életformájában?
– Ezen nem gondolkodtam még. Ez az állapot nekem természetes. Nem úgy fogom meg a fejszét, nem úgy megyek ki a hegyre, mint egy turista. Elismerem, meglehetősen provokatív elvonulás ez egy magyar állampolgártól Romániába, az isten háta mögé. De ha arról lenne szó, hogy azért élek itt, mert azt szeretném, mindenki rám figyeljen, akkor nem ide építettem volna házat. Mindenem itt van a szülői kapcsolódásaimon kívül. Mindent fölszámoltam Magyarországon, se lakásom, se munkahelyem, semmim nincs ott. A ház, ahol most vagyunk, amelyet én építettem, ez a vagyonom. Tétje van ittlétemnek.
– Beilleszkedett a csángók közé?
– Próbálgatnak, kóstolgatnak, már van haragosom is, ami voltaképp jó, mert ha mindenki szeret, még idegen vagyok. Ma próbáltak ki először igazán: én eresztettem be a kivágott fát a hegyoldalban, segítség nélkül, amit eddig nem hagytak. Nem szabad türelmetlennek lenni.
– Hogy vetődött a Tatros völgyébe?
– Annak idején láttam a televízióban a Muzsikáló szerszámok című műsort. Erdélyi hangszereket is bemutattak, így került elő a zengőhúros gyimesi hegedű és a gardon. Nagyon megtetszettek, amúgy is ortodox volt a zenei ízlésem. Vettem egy Trabantot, és irány Gyimes, csakhogy először úgy kocsikáztam át rajta, hogy észre sem vettem. Rendszeresen járni kezdtem ide, nyarakat töltöttem el, nem volt olyan hónap, hogy ne jöttem volna ki. Előfordult: annyira jönnöm kellett, hogy Pesten fölültem a vonatra este öt órakor, reggel leszálltam Gyimesben, szippantottam a levegőből, és a másik vonattal már jöttem is vissza.
– Táncosként járt-kelt a Gyimesben?
– Lakodalmakba, bálokba jártam, és aki tetszett, azt megpróbáltam lelesni. Persze a legjobb az, ha kialakítjuk a magunk stílusát, s nem utánzunk. Mióta itt lakok, meghívogatnak lakodalmakba, bár sajnos nem mindig olyan zene hallható ezeken a rendezvényeken, amilyenre szükség volna, de ritkán még olyan is előfordul. Évtizedek óta tanulmányozom a csángó táncokat, mégis három-négy éve ment először úgy, mintha beleszülettem volna. Amíg valaki a lépéseket tanulja, csak az ember lábát nézi, nem is érdekli, ki táncol, hogy él, hány éves. Valamikor aktívan táncoltam, majd lecsökkentettem a tevékenységet annyira, amennyit ők táncolnak: bizonyos alkalmakkor, kalákabálban, lakodalomban vagy keresztelőn. Így jobb. Meguntam a napi táncgyakorlások tortúráját.
– Amikor a csíkszeredai Hargita együttes művészeti vezetője volt, tapasztalt különbséget egy magyarországi táncegyüttes és a csíkiak vezetése, tanítása között?
– Sokat. A fő különbség a székely emberek mentalitása: sokkal pontosabbak, jobb a ritmusérzékük. Faluról jöttek: amikor először láttam őket táncolni, meglepődtem.
– Fölmegy tucatnyi ember a színpadra, jól berúg, majd fergeteges mulatságot csap, tekintet nélkül a nézőkre: aki nem rajong a Sára-koreográfiákért, így jellemzi őket. Ön valóban igyekszik úgy színpadra rendezni az autentikus néptáncokat, hogy minél kevésbé látszódjék a koreografálás. Manapság vezető néptáncművészek inkább a broadwayi méretű, skanzenhangulatot árasztó, agyonszabályozott darabokért lelkesednek.
– Az élet egyszer már megkoreografálta a táncokat a faluban, akkor én minek nyúljak bele, úgysem tudok jobbat készíteni. Amikor 1988-ban a Kodály együttessel kimentünk Amerikába, figyelmeztettek a tapasztaltabbak, Zsuráék (Zsuráfszky Zoltán – M. G.), Batyuék (Farkas Zoltán – M. G.), akik már voltak kint, hogy ha tanítasz, pontban 10 órakor kezdj, mindent precízen mutass meg stb. Amikor kint tanítottam, mégis mindent úgy csináltam, mint itt. Bál. Megterítve az asztal, főztem, mondtam az embereknek, uraim, hölgyeim, egy bálba fel kell öltözni, persze nem estélyibe, de nem is rövidgatyába meg izomingbe, hanem ahogy a falusiak járnak ünnepségeikre. Bejössz, tudod a táncot, ha van egy nótád, odamész a zenészhez, megkéred, megfizeted a cigányt, ahogy illik. Amikor vége lett a bálnak, mindenki meg volt döbbenve. Ők ezt nem így tudták, csodálkoztak, nem mondta meg senki, hogy a valóságban ez így működik. Mindig előrevágtatott a tanár a tükör elé, háta mögött a tanítványok, s mutatta a figurákat darabra, érzés nélkül. Ezt nem én találtam ki, feleltem nekik, különben én lennék a világon az első tánc-Nobel-díjas. Ha nem hiszitek, gyertek el Gyimesbe. A következő nyáron eljöttek. Nyolcvanegyben Novák Ferenc ragasztotta előadásaimra a szociokoreográfia címkét: azt mutattam be, amint gumicsizmában, ócska kardigánban szórakoznak a parasztemberek, teszem azt, egy ganyézókaláka-bálban. Úgy tettem föl mindent a színpadra, ahogy a faluban láttam.
– A laikus nagyközönség is találhatott ebben örömet?
– Nagyon is. Mint minden vérbeli városit, csak a technika érdekli a táncban azokat, akik ezeket az előadásokat lószarszagúnak nevezték. Megnézik az Akadémiáról kivett videoanyagot, arról tanítják meg a lépéseket. Honnan tudnák, miről van szó, uram, amikor egy lakodalomban nem jártak, azt sem tudják, hogy szórakoznak az emberek? Ilyesmiből keletkezett az amerikai Riverdance, a tánc komputerizált változata, amely a maga nemében persze professzionális teljesítmény. De ha ön azt mondja nekem, ad sok százezer dollárt, a moldvai, gyimesi táncokból pontosan ugyanolyan produkciót készítek, mint a Riverdance. Természetesen a saját stílusomban, ám az is lenne legalább olyan világsiker.
– Mégis hol kapott gellert a magyar színpadi táncművészet, minek köszönhető az eliparosodása?
– A Mojszejev típusú szovjetizálásnak, amely központilag szabályozta, hogyan kell kinézniük a néptáncelőadásoknak. Ez a törekvés a mai napig él a legnevesebb táncegyütteseknél is. Nem tudnak, nem akarnak kilépni belőle. Hódít a tudatlanság. És túl nagy hatalom a pénz.
– Önt más archaikus kultúrák is vonzzák.
– Akár a tánchoz és a népművészethez való vonzalmam, ez is családi indíttatású. Fiatal koromtól hallgattam mongol zenét, de a Kelet iránti érdeklődésem összekapcsolódik Gyimes vonzásával. Rengeteget olvastam Tibetről, Nepálról. 1998-ban jártunk Ázsiában, eljutva olyan helyekre, amelyekről korábban csak álmodtam. Sok minden nyilvánvalóvá, logikussá vált a helyszínen a magyarsággal kapcsolatban is, a származástól kezdve a zenén keresztül az antropológiáig. Egy időben a keleti reinkarnációs tanokkal rokonszenveztem: Gyimesben olyan helyekre bukkantam, ahol meglepő természetességgel közlekedtem: mintha már jártam volna ott valamikor.
– A kelet felé vándorlásnak valamiféle identitás- és múltkeresés volt a célja?
– Megint csak érzésekről tudok beszélni. Kazahsztánból indultunk, és Ujgurián, Dzsungárián, Tibeten át végül Pekingben kötöttünk ki. Kulturális delegációval utaztunk, táncoltunk, zenéltünk, s mindig az volt a kérés, menjünk falvakba is. Természetes volt, hogy testvérnépnek tekintettek bennünket. Amikor Moldvába megyek – nem néprajzosként, mert nem tartom magam annak –, például disznót vágni, ugyanolyan érzéseim vannak, mint Keleten a természetes és magától értetődő régmúlttal kapcsolatban. Itt már azért kicsit civilizáltabb a környezet. Ahogy elvágunk egy állatot, ahogy tiszteljük a természetet, ahogy a szórakozás a szó szoros értelmében szórakozás: a leghétköznapibb dolgok bármiféle belemagyarázásnál jobban bizonyítják számomra a rokonságot. De szívesebben beszélek arról, hogy most fagyos a föld, és mikor kellene végre szántani, mint bármiféle etnikai problémáról. Ázsiai kapcsolatrendszerünk olyannyira lényeges, hogy az idei gyimesi tánctáborba – amelyet két éve én szervezek – nemcsak Macedóniából és a lengyelországi guráloktól hívok énekest, hanem Mongóliából is. Régi álmom, hogy egyszer megszervezzem a hegyi népek világtalálkozóját Dél-Amerikától a Himalájáig, hogy a szárdokon, skótokon keresztül mindenféle hegyi népcsoportot összehozzak itt Gyimesben.
Sára Ferenc 1961-ben született Budapesten, gyermekkorát Turán töltötte. Először zenész, majd a Bartók táncegyüttesben táncol, 1987-től a Kodály kamarában hivatásos táncos. Együttesvezető Pesten, Debrecenben. A kilencvenes évek elején kiköltözik a Székelyföldre, a Gyimesbe. 1995–1997-ben a Hargita nemzeti székely népi együttes művészeti vezetője. Jelenleg egy Gyimesben létesítendő csángó központ megszervezésén fáradozik.
origo.hu
Kihúzták az ötös lottót
