A svéd Anders Lindeberg pest-budai emlékei

Ambiciózus svéd író és politikus volt az 1789-ben Stockholmban született Anders Lindeberg. Előbb költői babérokra pályázott, és 1819-ben el is nyerte a Svéd Tudományos Akadémia nagydíját. Később hírlapíró, katona, színigazgató és – nem túl sikeres – drámák szerzője. Amikor nem engedélyezték neki, hogy saját színházat nyisson, nekirontott egyenesen a királynak, és csak a svéd hatalom bölcs mértéktartása mentette meg a várfogságtól. Később a radikális svéd parlamenti ellenzék egyik vezéralakja lett. 1840-ben dániai, poroszországi, ausztriai és magyarországi útra indul, hogy tapasztalatokat gyűjtsön és külföldi támogatókat szerezzen politikai ambícióihoz.
„Bár Magyarország külsőleg visel még magán ázsiai és középkori nyomokat, belülről a legkomolyabb elhatározás fűti, hogy közeledjen a modern kultúrához. A fiatalabb nemzedék komolyan veszi az alapos tanulást, és összeköti az erkölcsi értéket a tisztességes viselkedéssel” – mondja, és hozzáteszi: „Egyetlen Pestre vetett pillantás elárulja, hogy itt déli városban jár az ember, amely ugyanakkor félig keleti is. Budán nagy szőlőkerteket látni. A sok-sok kávéházban a vendégek árnyas ponyvatetők alatt gyűlnek össze, és sokféle fagylaltot esznek… Az utcai hangyabolyban eredeti tipusokat lát az ember: széles karimájú kalapokat, lobogó vászongatyákat, melyekből nálunk szoknyákat lehetne készíteni, mezítláb vagy bocskorosan járó embereket, akik szőrével kifelé fordított subát viselnek. A napbanított arcokat bajusz és szakáll díszíti – Magyarország a szakállviselet Kánaánja –, ami a nemzeti jelleg tartozéka. Az egész ifjú, újjászületett ország szakállt vagy legalábbis bajuszt visel, ami alól csak a bécsi iskolához tartozó arcok jelentenek kivételt…”
Ez az érdekes, bár nem túl mélyen szántó krónika értekezik még a prémes mentéről meg a „magyar fejfedőről”, a kalpagról, és – ahogy illik – elámul a cifra huszármundéron. Értekezik a magyar borokról, melyek „tüzük és erejük következtében a legkimagaslóbbak közé tartoznak, ha ugyan akad bárhol olyan, amely fel tudja venni velük a versenyt”. Külön elmélkedik a tokaji borról, melynek „legalább tíz évig kell állnia ahhoz, hogy beérjen”. Ezután a politikai viszonyok elemzésére tér át, megjegyezve, hogy „sok a hasonlatosság a svéd meg a magyar politikai állapotok között: kontinensünkön nincs két másik ország, amely politikai tekintetben ennyi analógiát mutatna.” Pontosan nem részletezi, hogy mire gondol, de utal a maga személyiségével rokonnak érzett Wesselényi hazafias nézeteire, utal az 1839-es svéd felkelésre, utal Kossuth Lajos 1837-es bebörtönzésére, közösnek érzi a két ország forrongó állapotait, majd áttér annak ecsetelésére, „milyen nagy megtiszteltetés volt részt venni a Magyar Tudományos Akadémia ülésén”, ahol találkozhatott Székács Józseffel, Bloch Móriccal, Szigligeti Edével, Horváth Mihállyal és gróf Teleki József elnökkel. De sikerült megismerkednie Eötvös Józseffel, Wesselényi Miklóssal, Deák Ferenccel és Széchenyi Istvánnal is. Elismeréssel jegyzi meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémián „a tudást és a rátermettséget tüntetik ki, a társadalmi állás és a vallás nem lehet oka semmi különbségtételnek. Ennél erőteljesebben már nem is lehetne munkálkodni az arisztokratikus előjogok és a vallási türelmetlenség kiirtásán…”
Anders Lindeberg, miután visszatért hazájába, fontos szerepet játszott a svéd reformmozgalomban, de történettudósként is tevékenykedett, és mindig a legnagyobb szeretettel és tisztelettel emlékezett magyar barátaira.