Sikere, amit a világ többi részéről évek óta irigykedve figyelnek a rádiótelefon-társaságok, az NTT DoCoMo vezetőit is meglepte. Szkeptikusak voltak, hiszen a sima digitális adatátviteli sebességgel vezették be, ami mindössze 9,6 kilobit másodpercenként, és az első készülékeken a kijelző is kicsi volt. Az embereknek mégis tetszett, és hajlandók voltak fizetni a tartalomért, a kis képekért, hírekért, animációkért. Ma már több mint ötvenezer kisebb-nagyobb vállalkozás adatszolgáltatása érhető el Japánban az i-mode-on keresztül. Az NTT DoCoMo lett a világ legnagyobb internetszolgáltatója. Nem csoda, hogy a világon elsőként vezették be a GSM-ben elérhetőnél elvben jóval gyorsabb harmadik generációs rendszert, a WCDMA-t.
Persze a jövő rózsásabb, mint a jelen. A DoCoMo megszenvedett a harmadik generációs rádiótelefonnal, mire jókora késéssel el tudta indítani a kereskedelmi szolgáltatást, az ígért szimmetrikus 2 megabit/másodperc helyett aszimmetrikusan, 384 kilobit/másodperc letöltési és a telefontól induló adatcsomagok esetében 64 kilobit/másodperc feltöltési sebességgel. Ezen is változtatni akarnak 2004-ig, sőt 2006-ra már a továbblépésen törik a fejüket. A vezetékes modemes elérésnél gyorsabb vezeték nélküli, negyedik generációs mobilinternet-hozzáférés bevezetésén. Nem csak a világháló-böngészéssel, a vállalati informatikai rendszer távoli elérésével és egyéb személyes szolgáltatásokkal kalkulálnak, a befektetés megtérülését a gép—gép kapcsolatot igénylő megoldásoktól is várják: az autónavigációtól, a szállításokat végző autók távolból történő rugalmas útvonalkijelölésétől, a háztartási gépek közötti kommunikációtól, az elektronikus pénztárcától. A negyedik generációs rádióátviteli rendszer a világ többi részén még inkább a figyelem középpontjába kerülhet, hiszen a harmadik generációs elképzelések mintha nem váltották volna be a hozzájuk fűzött reményeket. Nem sikerült a gyakorlatba átvinni az egységes világrendszer gondolatát, Amerikában például háromféle harmadik generációs rádiótelefon-rendszer él egymás mellett, és tudjuk, hogy a Kínai Népköztársaság a Siemensszel közösen egy saját szabványon dolgozik. Ahol pedig már működik a 3G, ott — lásd Japán — nem annyira gyors, mint várható lett volna, talán azért, mert a verseny és a tőzsde által szorított gyártók kiforratlan rendszereket adtak el és telepítettek, talán azért, mert arról ritkán volt szó, hogy az átviteli kapacitás az éppen ott forgalmazók között megoszlik, a 2 megabit/másodpercet összesen kell érteni, és nem egyenként. Az újabb üdvöske, a negyedik generációs rádiótelefon-rendszer pártolói tehát okkal reménykedhetnek benne, hogy erőfeszítéseiket, és a sokszor tízmilliárd dolláros befektetést (2002 végéig harmincmilliárd, és még nem vagyunk a végén) siker és bevétel koronázza.
Tavaly volt száz éve, hogy Marconi szikratáviratot küldött és fogadott az Atlanti-óceán két partján. Szikráztatni roppant könnyű, elég két drótot egy elem két sarkához kötni, és egy picit összeértetni: már szikrázik is. De detektálni is egyszerű, ezt mindenki tudja, akinek már volt rossz — szikrázó — villanykapcsolója, amit pont akkor kapcsolt a gyerek, amikor a legizgalmasabb jelenet zajlott a televízióban. Amire a tudósok rájöttek, az az, hogy ha nem növelik — mint Marconi tette — a szikratávíró energiáját, hanem csökkentik, és találnak hozzá olyan félvezetőket, amelyek szikráztatni is meg érzékelni is nagyon gyorsan tudnak, akkor a szikratávíróval helyettesíteni lehet a különféle digitális eszközök között kapcsolatot tartó kábeleket. Miután kiderült, hogy másodpercenként akár sok százezer szikra is kisüthető, elnevezték a technikát UWB-nek, avagy ultraszéles rádióhullámsávnak. Két éve jutottak el odáig, hogy Amerikában frekvenciaengedélyt kértek a további kísérletezéshez, amit idén februárban ki is adott az FCC.
A negyedik generációs rádiós átviteli rendszernek azonban nem csak ez a teljesen új — vagy régi — elveken nyugvó változata van napirenden, hanem egy másik is, amely az időosztást a mostani frekvenciatartomány többszörösébe, a 40-60 gigahertz környékére helyezi át. A másik, szabványosításért küzdő megoldás kutatása a kilencvenes évek elején kezdődött Európában azzal, hogy 2020-ra bevezetésre érett rendszert lehet belőle kifejleszteni. Ebben a fejlesztésben már nemcsak a telefongyárak érdekeltek, hanem az átvitellel foglalkozó cégek is, hiszen komoly átfedése van az öt-hat éve piacon lévő, de mostanában felfutó drót nélküli LAN-nal. A két rendszer, a saját vezeték nélküli helyi hálózat és a szolgáltatói, fizetős, de ennek fejében a teljes infrastruktúrát fenntartó rádiótelefon-hálózat közül az egyik már ma megvalósítható ugyan, de ahhoz túl drága, hogy a háztartásokat be tudja kapcsolni. Mindemellett skandináv operátorok megpróbálnak üzletet csinálni belőle addig is, amíg bevezethetik a 4G-t. A Telia és a Sonera sok száz drót nélküli LAN elérési pontot — a bázisállomás megfelelőjét a vezeték nélküli LAN-hálózatban, a mobil készülékkel kapcsolatot tartó fix berendezést — telepített, és ezekre alapozva kínál kombinált szolgáltatást.
A szabványosításhoz vezető úton legelőrébb jutott Mobile Broadband System kutatásait az Európai Közösség támogatásával végezte több gyártó és egyetem. A mobil szélessávú rendszerben 155 megabit/másodperc átviteli sebesség mellett megvalósítható a garantált sávszélesség is. Az 1995-ben felállított kísérleti hálózat még „csak” 34 megabit/másodpercet tudott, de lehetséges az ilyen sebességű összeköttetések párhuzamos használata. A kísérletek során nemcsak a beltéri képességeket vizsgálták, hanem azt is, hogy milyen a kapcsolat egy épület körül keringő, 50 km/óra körüli sebességgel haladó autóval. Annak a rendszernek a magja a GSM-ben is használt időosztásos rádióátvitel egy változata volt, ami fölött ATM-csomagokat küldözgettek. Azóta változott a kép, fizikai szinten egy úgynevezett ortogonális frekvenciaosztásos multiplexeléssel (ODFM) dolgozó fizikai átvitelben és IPv6 adatcsomagokban gondolkoznak a szabvány-előkészítők.
Amiben mindenki egyetért, az az, hogy a harmadik generációs, nagyobb távolságra szóló, de legfeljebb 2 megabit/másodperc átviteli sebességre képes rádiótelefon után egy olyan rendszer kialakítására kerülhet sor, amely településen, lakott körzetben, de különösen irodában, lakásban biztosítja a kis távolságú, de nagyon gyors vezeték nélküli adatátvitelt, mégpedig úgy, hogy igen gyorsan lehet elérési hálózatot váltani. A használat külsőségei szempontjából ez a negyedik generációs álom nem különbözik a Bluetoothtól. A lényeg ugyanaz, nem kell drót, nem kell aprólékos pontossággal beállított infravörös átvitel, mégis kapcsolatot tudunk tartani a világgal a kezünkben tartott kütyün keresztül. A különbség az információhoz jutás sebességében jelentkezik. Az UWB-vel biztosítható adatsebesség mellett minden információátadás pillanatok alatt történik, de a másik, az ODFM mellett is minimálisra szorítható a különbség a kábeles hálózatba kötött számítógép és a kézben tartott, zsebre vágható, rádiótelefonnal egybeépített internet elérése között.
Napjainkban a 2,5-3,5 gigahertz körüli frekvenciákon dolgozó helyi és húsz-harminc kilométeres távolságot átvinni képes rádiós átviteli rendszerek kezdenek gyorsan terjedni, de ezeknek az 5—11 gigabit/másodperc sebességre képes megoldásoknak vannak hátrányaik. Egyes vélemények szerint drágábbak és főleg jóval energiaigényesebbek, mint a szikratávíró vagy pulzusmoduláció. Ami azt is jelenti, hogy ha egy közösségi teret — például egy szállodát vagy egy hivatalt — akarunk velük beszórni úgy, hogy minden egyes ott lévőnek meglegyen a kapcsolata, akkor jelentősen meg kell emelnünk a változó elektromágneses energiát, más szóval a rádiós környezetszennyezést. Ráadásul korlátok is vannak, ha túl sokan gyűlnek össze egymás közelében, akkor már nem fognak megfelelően működni ezek a rendszerek. Elméleti megfontolások azt mutatják, hogy az UWB többre képes jóval kisebb energiakibocsátás — környezetszennyezés — mellett.
Vita van még azon is, hogy az univerzális — bár már a harmadik generációsat is így hívják — vezeték nélküli világháló (WWWW) milyen frekvenciatartományt használ majd. Mindenképpen egészen kicsi, úgynevezett pikocellák lesznek, de már az sem mindegy, hogy száz- vagy ötszáz méterenként kell-e telepíteni a bázisállomásokat. 1995-ben a 60 gigahertzen dolgozó MBS kísérleti berendezés százméteres távolságig volt használható. Az európai drót nélküli stratégiai kezdeményezésnél a 40 gigahertzet is vizsgálgatják, ebben a tartományban nagyobb cellákat lehet kialakítani, kevesebb lehet a költsége egy ország teljes lefedésének.
Amennyiben végül az UWB-t választják, ez a probléma automatikusan megszűnik. A most használatban lévő valamennyi elektromágneses átviteli technika úgy működik, hogy van egy vivőhullám, és annak valamilyen tulajdonságát megváltoztatva ültetik rá a hasznos információt. Az UWB viszont a fényét összevissza változtatgató lámpához hasonlítható: éppen a hullámhossza az, ami igen gyorsan ide-oda változik a szerint, hogy a kisülések hogyan követik egymást, miközben egy jelnek mindöszsze egy nanoszekundumnyi idő jut. Kétféleképpen tudják ebbe a jelsorozatba beletenni az információt. Az egyik — a gyakoribb — az áramlökés pozíciójának változtatása. Az adó és a vevő időben szinkronizáltan dolgozik, és ha azon a helyen jön energia, akkor ott 1-es áll, ha nem jön, akkor 0. A másik megoldás az energiaváltoztatás. Más energiával adja ki az adó az 1 értékű áramlökést, mint a 0 értékűt. A szikrában nagyon sokféle frekvencia keveredik, az egyenáramú jeltől a hosszúságának megfelelő hullámhosszig. A vevőnek az áramlökés pozíciójával kódoló rendszernél nem egy bizonyos frekvenciát vagy egy szűk frekvenciatartományt — csatornát — kell figyelnie, csak azt, hogy történik-e valami. Ha tehát a két eszköz között van egy akadály, amely bizonyos frekvenciákra árnyékol, az még nem szakítja meg a kapcsolatot — ellentétben például az ODFM-mel vagy a W?ODFM-mel. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szikra nem fogja zavarni a közelben lévő hagyományos, vivőfrekvenciás eszközöket, mert azok frekvenciatartományára a teljes energiának csak a töredéke jut. (200 pikoszekundumos, 0,2 milliárdod másodperces áramlökésnél a frekvenciatartomány felső határa 5 gigahertz, ha a kisugárzott energia 1 watt, akkor egy frekvenciára ennek átlagosan 1/5000000000-od — egy ötezermilliomod — része jut. Az eloszlás ugyan nem egyenletes, de azért annyira biztosan szétoszlik az energia, hogy minden frekvencián bőven az elfogadható zajszint alatt marad.) Az UWB-összeköttetést ez a tulajdonsága hagyományos módszerekkel felderíthetetlenné teszi: ki tudja, tán már vannak vele titkosszolgálati tapasztalatok.
Nagy előnye az UWB-nek, hogy tisztán biteket közvetít mindenféle át- és visszaalakítás nélkül. A teljes rendszernek négy eleme van, az adóvevő lapka, az UW-antenna, egy digitális processzor, amely az adatcsomagok összeállítását, a hibajavító kódolást, illetve a hibajavítást, tehát a kisugárzandó bitsorozat előállítását és a bejövő visszaalakítását végzi. A negyedik elem az ezt a processzort vezérlő beépített — cserélhető — szoftver. Miután a sávszélesség igen nagy, elméletben akár 1 gigabit/másodperc is lehet, van hely, amin redundáns információ küldésével, különféle hibajavító kódolások alkalmazásával nagyon jó pontosság érhető el. Becslések azt mutatják, hogy az UWB rádiótelefon bázisállomása a használatos rendszerekbelinek mindössze húsz százalékába kerülhet.
A szórt energia révén jóval kisebb energiabefektetéssel lehet biztonságos kapcsolatot tartani a készülékek között, akár több kilométeres távolságból is. Ami azt jelenti, hogy akár az MBS által igényeltnél is jóval kevesebb bázisállomással — nagyobb cellákkal — lehet UWB rádiótelefon-hálózatot kialakítani. A mikrowattokkal, a GSM vagy a 3G telefonkészüléknél szokásos kisugárzott energiának ezredével dolgozó UWB a környezetet is kevésbé terheli. Az UWB egy sok mindenre használható velejárója a GPS-nél jóval pontosabb, néhány centiméter hibájú földrajzi pozíciómeghatározás.
Akárhogy lesz is, a felhasználó nem azon veszi majd észre a negyedik generációs vezeték nélküli hálózatot, hogy szikrázik-e vagy időosztással dolgozik a 40-60 gigahertzes frekvenciatartományban, hanem azokon az eszközökön, amelyekkel és ahogy használja majd vele az internetet. Folytatódhat a végfelhasználói eszközök specializációja, mást használunk majd az ágyban olvasásra, tévézésre, vásárlásra, mint utazás közben vagy munkára. Ezek a gépek teljesen „üresek” lesznek, egy beégetett egyszerű indítóprogram lesz bennük, a többit majd mind a hálózatból küldi beléjük a központ. Az is könnyen meglehet, hogy a rendszer pillanatonként választ majd az éppen legjobb minőségű vagy éppen a legolcsóbb átviteli rendszerek közül. Az átlépés egyik hálózatból a másikba azért lesz fennakadás nélküli, mert minden eszköznek saját, fix internetcíme lesz, így nem vész el a kapcsolat, mint időnként ma, ha egy GPRS-telefon egyik bázisállomás körzetéből átlép egy másikéba. A teljes címezhetőség és az X.500 szabványnak megfelelő világszéles címtár felállítása azonban megköveteli, hogy a mai internetcímzést, az IPv4-et felváltsa az IPv6. Vagy úgy, hogy sikerül standardizálni, vagy úgy, hogy a nagy szolgáltatók elkezdik használni.
autópálya
Román rendőröket vetnek be a magyar utakon
