A szomolnoki csodavíz és a Kárpát Kharübdisze

Szepsi Csombor Márton, az Europica varietas című becses útinapló szerzője arról számol be: „Van a Kárpátokban Pannónia hegységében Smolnicium (Szomolnok) városka mellett egy kút, melyből vizet merítenek és háromágú csatornába öntik. Akárhány adag vasat teszel bele, rezet veszel ki pontosan olyat, mint amit a földből bányásznál. Cardanus a Subtilitas 6 könyvében azt mondja, hogy ennek oka, hogy a vasnak és a réznek ugyanaz az anyaga, és ha a vasat bővebben főzik és áztatják, rézzé válik. Ugyanott Cardanus hozzáteszi: a kút mellett vasgálic kőben bővelkedő hegy áll: ezért van benne vasgálic. Ha tehát a természet egy nemtelen fémet nemesebb másikká alakít, miért ne lehetne ugyanígy vélekedni a többiről is? Elsősorban pedig az ezüst arannyá való átalakításáról…” – az alkímia álma kísérti meg a szerzőt, aki többek között az ezüstjéről-aranyáról híres „Felsőmagyarországi bányavárosban”, Telkibányán tanítóskodott.
A hegyi tavak és titokzatos források időnkénti meghökkentő jelenségei régóta foglalkoztatták – és néha ésszerű, olykor viszont meglepő elméletekre ragadtatták – eleinket. A tudós Szentiványi Márton a XVII–XVIII. század fordulóján arról értekezik Válogatott érdekességek a különféle tudományokból című művében: „A Kárpát hegység magos pontján van egy tó, tengerszemnek nevezik, ebben néha hajódarabok találhatók, noha ez a hegy igen messze esik a tengertől. A tenger örvénye ugyanis lesodorja a hajódarabokat a tengerfenékre, s ezek azután a föld alatti járatokon átnyomulva kerülnek a tó felszínére. Nagyon valószínű, hogy ez alatt a hegy alatt nagy vízmedencék, illetve örvények rejtőznek, minthogy a hegy lábánál oly sok és nagy folyó keletkezik Lengyelországban…” – a furcsa elképzelés a „kárpáti Kharübdiszről” jól magyarázza, miért hívják a magashegyi tavakat „tengerszemnek”. Őseink úgy hitték, hogy e tavak titokzatos földmélyi kapcsolatban állnak a messzi tengerekkel. Sejthetően hullámok csiszolta fatörzsek maradványait vélték tengeri hajók roncsának.
A híres török világjáró, Evlia Cselebi leírja: „Kassa városától egy állomás távolságra azt láttam, hogy egy kút szélén a harcosok vizet merítenek, vasra öntik s az a vas rézzé lesz. Ha ennek a kútnak vize az ember kezét érinti, az fekete lesz, ha a hajat és a szakállt érinti, az ember szakálla és bajusza aranyos lesz. Kassa városának magyar asszonyai ebből a vízből porral sarat készítenek és nemző tagjaikra kenik, hajukat is egészen leöntik s az tiszta és fényes lesz…”
Magyarország természeti ritkaságai című, 1814-es kiadású munkájában Tanárky Mihály leírja: „1621-be Kohlbachnál olyan vízözön tódult fel a földből, mely nemcsak a házak és templomok fundamentomit kimosta, hanem még a holt testeket is koporsókkal együtt felhányta a föld gyomrából. 1662-ben Nagy-Schlangendorfnál egy kőszikla darab leszakadván az omladék közül oly irtóztató módon buzdult fel a víz, hogy az a kősziklákat egymástól elszaggatta, a legvastagabb veres fenyőket gyökerestől kitekerte. A vízözön kiterjedt Magyar- és Lengyelország felé, bétódult a városokba, ledöntögette az épületeket, számtalan emberek és barmok fulladtak el a habok között.”
Hasonló vagy rokon gejzírjelenségről számol be a Bihar megyei Kalugyer „dagadóforrásainak” krónikása 1822-ben: „Az egyik helybeli lakos, 80 esztendőn felül élt öreg állítá, hogy ezen forrás napjában többször kiömlik és megint egészen elapad. Karácsony utántól nyár közepéig gyakorta önt ki, szinte minden fertály órában, ősszel pedig, egész tél közepéig ritkábban.”