A Tiszánál

Szegeden jártam pünkösdkor, maga volt a csoda a város. A nap egyvégtében ragyogott, a híd alatt szívszorítóan kanyargott a Tisza, az emberek egymásba kapaszkodva sétáltak mindenütt. Harmónia és emberség lepte be a környéket, ünneplőbe öltözött gyerekek szaladgáltak maszatosan, lehabosodva a hídi vásár sátrai közt, apu és anyu egymás kezét fogta, a vizsla meg ott kocogott mögöttük.
Szeged napját ünnepelte a város, de nem ám akárhogyan. A sátorrengetegben nem árult senki sem bóvli kerti törpét, mézeskalácshuszárt, suhogó szabadidőruhát, pornókazettát, egynemű magazint, tarajos gőtét, hasonlót. Mondhatom a visszájáról is: itt megmaradt még valami a régi magyar vásárok hangulatából, szőttesből, faragott tálból, bőrdíszművesek csodájából. Kis történelemkönyv volt ez a Tisza-híd.
Szeged napja (1719 óta, amikor is III. Károlytól szabadalomlevelet kapott a város) régóta ünnep, valamirevaló szegedi jegyzi is jó előre a napot, számít rá, mint gazdaember a májusi esőre.
Bőséges a program, kiállítástól hangversenyig, Móra Múzeumtól Tömörkény-megemlékezésig, könyvpremiertől alkotói ösztöndíjátadásig, egyházzenei koncerttől pünkösdi megemlékezésig hosszú a sor. És akinek még itt sem szorul össze a szíve, annak összeszorul majd, ha meghallgatja Wass Albert Üzenet haza című versét az ünnepi közgyűlésen: „És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” Biztos vagyok benne.