Április 7.

Ezen a napon a televízión nézte a választási eredmények alakulását. Éjfélkor a fotelből még meghallgatta a rádióban a híreket, ahol nem hivatalosan közölték, hogy az első fordulót a szocialisták és a szabad demokraták nyerték. Ránézett feleségére, Klárikára, mondani akart valamit, majd a feje oldalra billent. Az infarktus most nem kegyelmezett. Ő volt a harmadik, aki meghalt a választás izgalmaitól, igaz, erről nem szólt semmi híradás, mint az előző két idős emberről, akik a választási helyiségben lettek rosszul és haltak meg aznap. Minden irónia nélkül fogalmazhatnék úgy is, hogy ők voltak a választás első áldozatai.
Józsi bácsi nyolcvanhat éves volt. Jogászként, bíróként kezdte a pályáját, de alig múlt harmincéves, amikor az 1947-es kékcédulás választás után a kommunisták csalással győztek, és ő repült a bíróságról. Mint annyi százezernek, neki is fiatalon tört ketté a karrierje. Élete egy másik vágányra került. Nemcsak képletesen. Rákerült a B listára, bírói tevékenysége és vitézi rangja miatt is megjárta az Andrássy utat, kapott három évet: a hároméves terv végén szabadult. Előbb villamoskalauz lett, majd buszkalauz. A Beszkártnál abban az időben ilyesfajta osztályellenségek lyukasztották a jegyeket. Szegről-végről rokonok voltunk. A 27-es buszon, ha Józsi bácsi ült a kalauzszékben, akkor ingyen utaztam a Kelenhegyi útig. Vicces ember volt. Mindig mondta: – Fiacskám, már csak két hétig tart az egész!
1956-ban fellélegzett, ahogyan az ország is. Október végén találkoztunk a Móricz Zsigmond körtéren. Ugye mondtam – üdvözölt örömmel –, eltelt az a két hét.
1957-ben mint buszkalauz részt vett a nagy közlekedési sztrájk megszervezésében. A fővárosban megálltak a buszok, a villamosok. A fegyveres túlerő győzött, de a forradalomnak nem volt vége. Végül is a megtorlás mindennek véget vetett. Józsi bácsi ismét börtönbe került, de már öt évre. Amnesztiával szabadult 1963-ban. Doktori diplomával, három nyelv tudásával és ilyen múlttal már csak kocsikísérőnek alkalmazták. Ekkor ismerkedett meg Klárikával. Csaknem negyven évig éltek együtt boldogan, a Futó utcában. A második emeleti kispolgári lakás már csak a múlt fényeit őrizte: a kristálycsillár hatvanas égőkkel, a tarokkasztal, a kredenc Hummel-figurákkal és a hintaszék. Miután mindenét elvették – húszezer kötetes könyvtárát is –, felesége harmincas évekbeli bestseller könyveit olvasgatta: a Via Mala, az Árnyékos oldal, És egyszer minden véget ér című regényeit. Józsi bácsi megfogadta, nyilvánosság előtt többet nem politizál, nem beszél, mert még a falnak is füle van. Lakásában is suttogva beszélt, a nyolcadik kerületi körgangon a szomszédok is csak annyit tudtak róla, hogy tanult ember és a hétvége éjszakáit a lottózóban, a találatok összesítésével tölti. Ott a technika fejlődése tette feleslegessé.
Az elmúlt négy év reménységgel töltötte el. Mindig arról beszélt, hogy fiatalon, 1947-ben is így szerette volna folytatni. Nekik talán sikerül – mondogatta. Ám amikor április 7-e éjszakáján fogyott a remény, feleségének, Klárikának oda-odaszólt: minek így tovább élni, újra visszajönnek. Elfáradtam.
Vitéz dr. T. Józsefnek nyolcvanhat évéből ennyi jutott. Többet érdemelt volna.