Se szeri, se száma azoknak a középkorban szentté vagy boldoggá avatott honfitársainknak, akikre ma már jórészt csak az egyháztörténet emlékezik. Boldog Szalomea a mi Kálmán királyunk, Boldog Beatrix II. András királyunk felesége volt. Szent Ágnes III. Béla unokája, Boldog Kinga pedig – a lengyel király, Boleslaw felesége – IV. Béla leánya, Szent Margit nővére volt. Toulouse-i Szent Lajos püspök V. István királyunk unokája, míg Skócia királya, Szent Dávid, a mi Szent Margit királynénk fia volt – aki szentként csak „névrokona” Árpád-házi Szent Margitnak. De nemcsak királyi házból való neves szentek és boldogok éltek országunkban. Szent Buldus egri püspök és vértanú ugyanúgy közrendi vagy köznemesi származású volt, mint a vértanú nyitrai püspök, Szent Beszteréd, Boldog Sebestyén esztergomi érsek vagy Pécs vértanú püspöke, Boldog Mór. Az említettek közül Buldus is, Beszteréd is Budán esett a pogány magyarok áldozatául 1047-ben.
Boldog Bánfi Buzád az előkelő Bánfi família tagja, a XIII. századi Magyarország egyik legnagyobb hatalmassága volt. Érett férfikorában hercegi méltóságát fiaira hagyta, búcsút mondott a világi életnek, és 1233-ban belépett a prédikátorok rendjébe. Rövid időn belül rendje egyik elöljárójává, a szent tudományok mesterévé és Isten igéjének nagy hatású hirdetőjévé vált. Amikor a tatárok betörtek Magyarországra és különös előszeretettel pusztították a kolostorokat és azok jámbor lakóit, a szerzeteseket, a prédikátorok rendjének tagjai is engedélyt kaptak rendfőnöküktől, hogy elmeneküljenek és elrejtőzzenek, amíg jobbra fordulnak az idők. Buzád azonban nem menekült el, hanem – mint a krónikás feljegyezte – „amikor a kegyetlen tatár népség már a közelben pusztított, bement a templomba, az oltár előtt kereszt alakban leborulva imádkozott és áldozatul ajánlotta magát az Úrnak. 1243. december 8-án gyilkolták meg a barbárok.” Szerzetestársai – már aki a veszedelmet túlélte közülük –, miután a tatárok pusztítása után feldúlt templomukba és kolostorukba visszatértek, „ott találtak rá: számtalan lándzsadöféssel ölték meg őt, majd a fejét levágták”.
Boldog Szádok vértanú, aki szintén a tatárok áldozatául esett – egy 1260-as tatárbetörés alkalmával –, nem volt magyarországi születésű, és nem országunkban szenvedett vértanúhalált, ám nálunk is élt és buzgólkodott, Buzádhoz hasonlóan a prédikátorok rendjében. Tevékenységének hatékonyságában látomások is segítették. Följegyezték róla, hogy egy alkalommal roppant kavargó ördögsereget pillantott meg, amely jajongva így kiáltozott: „Jaj nekünk, azért jöttél, hogy kiforgass bennünket jussunkból és kiűzzél minket az otthonunkból!” Mert Szádok azt tűzte célul maga elé, hogy a barbárságra hajló magyarok közül minél több lelket megtérítsen. „Virrasztásokkal, könyörgésekkel, önsanyargatással és böjtölésekkel hívta segítségül Istent és számos esztendőn át fáradozott a nép javának előmozdításáért, és mivel a Teremtő bőségesen megáldotta munkáját, sokakat vezetett Krisztus hitére.”
Magyarországról Lengyelországba helyezték át, ahol a sandomierzi konvent élére állították. Amikor kolostorukra rátörtek 1260-ban a tatárok, „a barbárok kardcsapásai és lándzsaszúrásai között Jézus és Mária nevével ajkán fogadta a dicsőséges halált”.
A XVII. század végéről való krónika, melyből felidéztem a két boldoggá avatott prédikátorrendbéli szerzetes alakját, elmondja, hogy a lengyelországi Sandomierzben „június 2-án minden esztendőben hatalmas népsokaság ünnepli meg Boldog Szádok mártírhalálának emlékét”.
Budapesten rendezik az ukrán-orosz csúcstalálkozót? Szijjártó Péter válaszol – kövesse velünk élőben
