Brodarics István, Mohács krónikása

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!” – írja 1824-ben az ország sorsát meghatározó gyászos csatavesztésről háromszáz esztendő távolából Kisfaludy Károly. Vers, dráma és festmény utólag számolatlan született a tragikus eseményről, volt viszont egy historikus és püspök, 1527-től János király kancellárja, Brodarics István (1470–1539), aki szemtanúja volt a csatának. Az Európa sorsára is kiható esemény igencsak foglalkoztatta a kortársakat, és a magyarságot számolatlan – sokszor nem is légből kapott – vád érte, hogy elhanyagolta az ország védelmét. Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről címmel 1527-ben Krakkóban kiadott latin nyelvű munkájában Brodarics igyekszik a vádakat visszautasítani, és eleven képet fest a tragédiáról.
„Lehetett volna e háborúban sokmindent jobban intézni, mégis azt mondjuk, nem volt eddig sem oly hatalmas és szerencsés király vagy nép, melyet ne sújtott volna a balsors. A keresztény társadalommal szemben dícséretesen cselekedtünk: nincs más nemzet, mely a külső ellenségtől ötszáz éven át vérével és tulajdon költségén védelmezi…” – szögezi le a szerző elöljáróban. Az előzmények ecsetelése után elmeséli, hogyan gyűlt a sereg a mohácsi mezőn. Budáról hajók vitték az ágyúkat, a lőport. Megjött Thurzó Elek, a zárgábi Erdődi püspök, Bornemisza János kancellár és a Móré fivérek, Török Bálint, Batthyány Ferenc horvát bán és Perényi Péter temesi ispán. Mind, és persze más főurak is, kisebb-nagyobb sereggel érkeztek. „A király jobbján állt az esztergomi és a zágrábi főpap. Mellettük néhány báró tartózkodott. Az előkelőkhöz csatlakozott a páncélos lovasok gyönyörű hadteste. E hadtest közepén állt a király zászlaja, melyet Drághffy János országbíró tartott. Aztán könnyűfegyverzetű lovasok, a széleken pedig gyalogok…” Egész nap hiába várják az ellenséget, csak késő délután tűnik fel „a török lándzsás hadoszlop”. Az is távol és csendben halad. A magyar seregben zavar lesz úrrá. Tomori érsek támadna, mások a visszavonulást szorgalmazzák. Végül Tomori javaslatára „a király megfúvatja a jelet, és trombiták harsogásában, dobok pergésében felmorajlik az üdvözítő Jézust idéző kiáltás. Megláttuk az ellenséges csapatok roppant tömegét, a török császár is ott volt. A király fejére föltették a sisakot, és e percben arcát sápadtság öntötte el, mintha megérezte volna a közelgő tragédiát.”
Kezdetben a törökök, sok áldozatot hátrahagyva, meghátráltak. „Báthori András már arról biztosítja a királyt, II. Lajost, hogy a győzelem a miénk.” A magyar sereg – talán a diadal korai előérzetétől – szétzilálódik. Maga a király is eltűnik helyéről, belevész a sokadalomba. Keresik, de hiába. És ekkor a török újra támadásba lendül. Ágyúk százai ontják a tüzet. Az összekuszált magyar sereg meghátrált. „Futott mindenki, ki merre látott. Az ütközet körülbelül másfél óráig tartott… Mohácstól fél mérföldnyire van egy falucska alatti patak, melyet Cselének nevezünk, és ahol a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz állt, egy szakadékban találták meg a király testét. Tomori érsek az első sorban hősiesen harcolva esett el. Törzséről levágott fejét másnap hosszú lándzsára tűzve diadalmenetben hordozták körül az ellenség táborában. A csatát követő napon ezerötszáz foglyot, közte a főnemesség nagy részét lefejezték…”
Ez a gyászos másfél óra, melyről a szemtanú Brodarics István beszámol, évszázadokra megpecsételte Magyarország sorsát.