Búcsú egy írógéptől

Lomtalanításnak esett áldozatul. Vagy mégsem? Pontatlanul írom? Helyesebb talán így: búcsút vettem a régi írógéptől. Legjobb mégis az, ha azt mondom: megkönnyeztem egykori társamat, barátomat. Erre viszont az olvasó kérdezheti: nem túlzás ez? Ó, dehogy! Suo tempore – gondolom –, a maga idejében váltam meg tőle. És jogom volt hozzá, hogy milyenre kerekedjen a búcsú. De ahogy kitettem az utcára, egy meztelen felsőtestű ember csapott le rá, s már vitte is Isten hírével. Képzők, ragok, viszonyszók és egyéb nyelvtani alakzatok hullottak ki belőle, interpunkciók, mellékmondatok, hosszú évek kézmelegétől őrzött ereklyéi, támaszai; szavak bukfenceztek a földön, emlékek kergetőztek a kövön, ahogy a rettenetes ember fölnyalábolta a piros írógépet, miközben én megcsonkítva, bilincsbe verve, felpeckelt szájjal álltam. Mennyit vesződtem, kínlódtam, küszködtem, hányszor összetörtem, amíg egy képzeletbeli csatatéren összesereglettek a szavak, hogy mondatokká álljanak és zászlót bontsanak. Némelykor azonban egyetlen szó elég volt a papíron, s ahogy Karinthy Frigyes mondotta volt: a többiek maguktól iramlottak köré.
Egy piros írógép kiíratkozott a használatból, obsitos katona lett, érdemjelekkel és kitüntetésekkel; de ahogy belepte a por a pince egyéb tárgyait, úgy vesztette el a fényét ez a valamikori életdarab, amely összekötött a való világgal, amelyről annyi az ellentmondó, agyonfogdosott ábrázolat. A száradó hagyma, a csírázó krumpli, a megsárgult tudományos könyvek, felesleges holmik közül most szabad préda lett ez is, és istenhozzádot intett egy régi háznak.
Az a régi otthon! Ha végére értem az írásnak, szomorú voltam és boldog egyszerre, de másnap újra kezdtem a betűkkel, ütöttem, csépeltem az át, a bét, a cét. Hány fehér papírlapot használtam el, amelyre a sas-hegyi kertben rászállt néha egy színes pillangó; de szárnyashangya-inváziót is megéltünk, hogy aztán évekkel később a kézirathalmaz között – virág helyett – hangyalenyomatra bukkanjak. Történetek, álmok, levelek, ceruzarajzok, beszélgetések, eltévelygések, magáratalálások különös kapcsolatba kerültek azóta az idővel, s akikről az írások fogalmazódtak, a lomtalanítás során most felbukkantak: a sport bajnokai, az egypártrendszer politikusai, forradalmi napok résztvevői, rendőrök, vadászok, utcalányok sikolyától volt hangos az utca, s mind rám rontottak. A jó édes… De nem mondtam ki, mert a félmeztelen alak vigyorogva leste a hatást; én vétkem, én vétkem, én igaz vétkem, hogy elbocsátottalak; de valld be, hányszor simogattalak, becéztelek, már-már át is öleltelek, drága barátom, társam a magányban – egy piros írógép…
Vissza hát! Hohó, te félmeztelen alak! Add vissza az írógépemet! – kiáltottam. De mire körbenéztem, már se híre, se hamva nem volt. Se képzők, se ragok és egyéb nyelvtani alakzatok, s akiket megénekeltem, azok is messze jártak.
Ha valakinek elmondjuk egy rossz emlékünket, ez annyit veszít a súlyából, amennyit az általa kiszorított káröröm nyom. Ez az egyetlen fixum, amiben most megkapaszkodhatom.