Marianne, a Francia Köztársaság République téren álló jelképe szomorúan néz le „művére”. A köztársaság eszméi, a szabadság-egyenlőség-testvériség szentháromsága nem váltak valóra. Chirac Marianne szobra elé várta május 5-én az őt támogatók tömegét, hogy együtt ünnepeljék elnökké választását. A megjelent ötezer ember a vigasztalanul hulló esőben ázott verébként hallgatta régi-új elnökük üdvözlő szavait – amelyek egyébként jórészt szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szóltak. Az utca embere még az ismeretlen fekete bőrű francia rapzenész amerikai stílusú kampánykoncertjén is láthatta, hogy itt nem győzelem született, hanem egy nehezen kicsikart túlélés.
Franciaország fellélegzett. A várakozásoknak megfelelően Jean-Marie Le Pen nem vonult be az Elysée-palotába. A félszemű vezető továbbra is a leghíresebb majdnem elnök marad a kontinensen. Ez a tény Chirac számára két üzenetet hordoz. Egyrészt ezentúl elvben előre kellene köszönnie Le Pennek az április 21-e után borítékolt végeredményért, másfelől pedig minden erejét latba vetve meg kell akadályoznia a baloldal győzelmét a júniusi nemzetgyűlési választásokon – ahol viszont már nem lesz „fenyegető fasiszta ellenség”, aki ellen népfrontos jellegű öszszeborulást lehetne kieszközölni. A szavazók ugyanis újra az urnákhoz járulnak, de már nem két jelöltet, ahogy ők mondják, „egy fasisztát és egy tolvajt” találnak a szavazólapon, hanem rengeteg ilyen-olyan fantasztát, marxistát, technokratát, demokratát.
Az elnökválasztás többek között kicsit bevilágított a francia lélek politikusokkal kapcsolatos zugába is. Ezek szerint még a legkisebb, legesélytelenebb vezető is elérhet jó eredményt, ha jó helyen van jó időben. Jean-Pierre Chevenement a köztársaság erényeit akarja visszahozni az országba (ahonnan szerinte ezek eltűntek). A szociális háló fejlesztése, a kisebbség elfogadása és integrálása a társadalomba ugyanakkor erős nemzeti identitás, kiállás a francia érdekek mellett. Az ő programjára és személyére a választók 5,32 százaléka szavazott. Ugyanúgy öt százalékot kapott Noel Mamere, a Zöldek jelöltje. Ez a Zöld párt népszerűségben össze sem hasonlítható a német környezetvédők szövetségével, de jelzésértékű, hogy kétmillió francia azért szavazott Mamere-ékre, mert szimpatikus nekik a természet védelme. A megosztottság tehát megmarad, és a francia baloldal számára ebből sok jó nem származhat.
Ennek ellenére a párizsi utcákon rengeteg a „balosnak” tekinthető ember. A bevándorlók gyermekeiről van szó, akik majdnem mindannyian a baloldal felé kacsingatnak, vélhetően az eddiginél jobb szociális ellátás ígérete és a szélsőségek elleni hatékonyabb küzdelem jelszaváért. Láthatóan fasisztának tekintik a fennálló hatalmat, Chiracot és Le Pent egy kalap alá veszik, mint megbízhatatlan, elhasználódott politikusokat. Nincsen azonban könnyű helyzetben a Szocialista Párt (PS) sem, ők ugyanis bárminek mondhatók, csak friss erőnek nem. Politikusaik legalább annyira korrumpálódtak ötéves kormányzásuk során, mint az RPR legénysége, azzal a különbséggel, hogy a nagy vezér, Jospin ráadásul el is veszítette az elnökválasztást. A vereséggel pedig lehet, hogy magával rántotta egész pártját is. A szocialisták most Jospin lemondása után nevenincs képviselőkkel, eddigi másodhegedűsökkel indulnak a parlament meghódítására, és egyetlen valódi erényük az, hogy ők az „igazi” szocialista párt. A tradíciók hozhatnak ugyan néhány voksot, de ha a választó nemcsak az eszmét, hanem a realitásokat is nézi, sanyarú időknek néz elébe a baloldal zászlóshajója. Történelmi bukásuk az elnökválasztáson nem heverhető ki néhány hét alatt, az események elemzésére és jókora adag, szinte csodaszámba menő szerencsére van szükségük a győzelemhez. Ha pedig nyernek? Akkor minden bizonnyal Franciaország válna az euróövezet politikai szempontból legingatagabb államává. Jobboldali elnöke fel fogja venni a harcot a kormánnyal, és az ország érdekében történő együttműködés helyett folyamatos vita, egymás terveinek gáncsolása, az ellenfél lejáratása lesz napirenden. Ennek pedig az ország látja kárát, mivel a mégoly hosszú történelemmel rendelkező Franciaország sem komoly partner, ha a megkötött szerződéseket akármikor visszadobhatja a belső ellenzék.
Viszont félő, hogy a lakosság mégis ezt a hatalmi megosztást választja. A Luxemburg-kert árnyas fái alatt hűsölő párizsiak nagyon közlékenyek, és örömmel megosztják az érdeklődővel politikai beállítottságukat. Ez alapján pedig kijelenthető, az ott talált fiatalok ugyan nem szeretik az elnök és a parlament kényszerű társbérletét, mégis hiszik, hogy honfitársaik ezt elfogadhatónak tartják. Jellemző egyébként a kert politikai megoszlása is. A spektrum baloldalának majdnem teljes skálája megtalálható a PS-től a legkisebb trockista pártig, a Gluckstein-féle „vörös ördögökig”. A közelben található egyetemekről idesereglők azok a kényszerű Chirac-szavazók, akik irtóznak Le Pen eszméitől, és gumikesztyűben fogják a tollat a jobboldali „kaméleonra” való szavazás közben.
S míg Franciaország jövőjét szövögeti a választók akarata, sokkal nagyob horderejű kérdések is napirendre kerülhetnek a választás kapcsán. Mi lesz az Európai Unió sorsa? Mi tud tenni Európa, hogy kikerülje a franciák által észrevett csapdát, a bal- és jobboldali szélsőségek előretörését? Egy politikai elemző az elnökválasztás másnapján azonnal kijelentette, ha Chirac jó hazafi és elegáns elnök akar maradni, az unió bővítésének kérdését jobb, ha örökre elfelejti. A francia alkotmányos rend ugyanis megroppant, és a bővítés akarva-akaratlanul is politikai instabilitást okozna a kontinens nyugati részén, az unión belül. Franciaország napilapjai készségesen (kicsit talán túlságosan is készségesen) elismerik, hogy országuk – és természetesen egész Nyugat-Európa teljesen felkészületlen a csatlakozni kívánó országok befogadására. Ahol az Európai Parlament számtalan kis platformja között megbújhat egy Európai Unió-ellenes csoportosulás is, ott valóban megkérdőjeleződik a bővítés szándékának komolysága.
A másik nagy kérdés, a szélsőséges pártok előretörése pedig még ennél is nagyobb gondot okoz. Ebben az esetben ugyanis nem külső fenyegetésről, hanem a saját honfitársaik által támogatott eszmék térhódításáról van szó. Az Európa számos országában jelen levő szélsőséges mozgalmak teljesen demokratikus keretek között kerülhetnek hatalomra hazájukban, emellett erős szövetséget köthetnek egymással az Európai Parlamentben – akár annak elveszejtésére is. A demokrácia eszméje erre megadja a lehetőséget, ám az unió létrehozói valószínűleg nem gondoltak belső „támadásra”. Szükség van tehát a reformokra, jobban, mint bármikor, de senki sem tartja valószínűnek, hogy éppen Jacques Chirac, az „ötödik köztársaság gyermeke” adná át a hatalmat a Nemzetgyűlésnek, egyedül az ország érdekeire gondolva. A párizsiak beszélgetéseiből ugyanis kiderül, nem bíznak a parlamentben, bár elismerik, ott születnek az ő életüket leginkább befolyásoló döntések. Ugyanakkor rengeteg a középpárt, amelyek mind a jobb, mind a baloldal felé eltolódhatnak egy-egy szavazás során. Az erős elnök tehát feltétele a működőképes Franciaországnak. Az erős elnökhöz viszont parlamenti többség szükségeltetik, azaz az RPR egyelőre csak félig nyerte meg az ütközetet Franciaországért. Ha június 16-án viszont végül az ő kezükbe adják a szavazók a hatalmat, akkor minden az övék.
origo.hu
Vogel Evelin elismerte, ő készítette a hangfelvételeket
