Az Európai Unió bővítési, vagyis az új államoknak a közösséghez történő csatlakozásáról szóló tárgyalások során – amely folyamat a jelenlegi, szinte teljesen biztos tervek szerint legkésőbb 2004-ben lezárul – ismét a figyelem középpontjába került a kisebbségek kérdése.
Joggal.
Korábban is előfordult hasonló helyzet, különösen az első világháborút követő békeszerződés és annak jaltai megerősítése következtében. E békeszerződéssel számos kisméretű, nacionalista államot hoztak létre, és nem ismerték fel, hogy csak egy nagyobb térségben kifejtett együttműködés lehet gyümölcsöző.
Ez érvényes most is bizonyos népcsoportokkal kapcsolatos kérdésekre is. Ezeket egyik-másik állam arra használja fel, hogy fontos döntéseket halaszthasson el, miközben be kellene ismerni, hogy szűk látókörű nacionalista érdekek, nem pedig az emberi jogok féltése határozza meg az érvelést.
Azt sikerült elérni, hogy általános legyen a felismerés: a kisebbségek és nemzetiségek problémáját meg kell oldani ahhoz, hogy bizonyos területeken csökkenteni lehessen a feszültséget. Gondoljunk csak a magyar, a szlovén és a horvát kisebbségi törvényre, amelyek ma a nyugati demokráciák számára is példaértékűek. Ám sokan nem akarják elismerni, hogy e téren igazi haladás történt, ezért újból és újból azt hozzák fel, hogy a sintik – tehát a cigányok vagy másképpen romák – helyzete továbbra sincs kielégítően rendezve. Azt elismerik ugyan, hogy szinte minden országban történtek erőfeszítések, de hiányzik a kézzelfogható eredmény, és ez ürügyet szolgáltat a csatlakozási tárgyalások halogatására.
Igaz, hogy a cigánykérdés meglehetősen súlyos, mert olyan emberekről van szó, akiknek közösségei bizonyos szempontból még nem tekinthetők letelepedetteknek. Ez letagadhatatlan probléma. Megoldása azért is nehéz, mert egyrészt szükséges lenne a letelepítésük, másrészt azonban a kultúrájuk megőrzése is cél. Kézenfekvő, hogy ez számos esetben nem lehetséges: nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a cigányok olyan jellegzetességekkel rendelkeznek, amelyek bár színesítik a társadalmat, ezzel párhuzamosan gondot is okoznak, ha a befogadó ország teljes azonosulást akar rájuk kényszeríteni. Meglehetősen különcök, és ez nem is baj olyan társadalmak esetében, amelyekben egyre inkább teret nyer a konformizmus: különösen az utóbbi időben szaporodnak az arra utaló jelek, hogy a hatalom birtokosai a terrorizmus elleni harcot arra használják fel, hogy lényegesen korlátozzák az emberek szabadságát az „átlátszó polgárok” megteremtésével. Ez mindenekelőtt a pénzügyi és gazdasági területeken figyelhető meg. A kormányok az állam mindenhatóságából indulnak ki, és ezzel törvényszerűen korlátozzák az egyén magánszféráját. Teljesen érthető tehát, hogy a sinti (roma) lakosság védekezik például a letelepítésére irányuló erőfeszítések ellen.
A második világháborút követő időben különféle oldalakról azt az ötletet vetették fel, hogy az egyesült Európában különleges helyzetet, nemzetközi státust kellene biztosítani a cigányoknak. Az erre vonatkozó előzetes megbeszélések nem voltak túlságosan sikeresek, mert a sintik (romák) különcsége miatt csak nehezen lehetett őket egységes álláspontra hozni. Ez érvényes a nomád életmód fenntartásának, illetve a törvényszerű letelepedésnek a kérdésére is. Nagyon nehéz különcökkel egyezségre jutni. Azonban sok mindennel gazdagítják a közösséget, és megilletik őket az emberek és Isten által elrendelt jogok.
Az utóbbi időben keveset beszéltek a cigányokat érintő európai egyezmény elkészítéséről. Ennek ellenére kívánatos lenne, hogy e lényeges problémával Európában mint összefüggő, egységes jogi térségben is foglalkozzanak.
Nemrég mégis nemzetközi párbeszéd zajlott a schengeni szellemű határellenőrzések eltörlésének kérdéséről. Egy nyugati személyiség száján kicsúszott: ha kiterjesztenék a letelepedés szabadságát egész Európára, szükségessé válna a schengeni egyezmény megújítása vagy felfüggesztése, mert különben a nem letelepedett cigányok szabadon utazhatnának a keleti régiókból Nyugat-Európába. Ez pedig számos nemkívánatos problémát okozna. Tulajdonképpen ez az igazi oka a Nyugat bővítéssel szembeni ellenállásának. Érthető, hogy ezt nem akarják bevallani, néhány politikus mégis elszólja magát. Az ilyen elszólásokból kitűnik, hogy az egyik oldalról a kisebbségi jogok védelmezőjeként akarnak hasznot húzni, másrészt viszont nem akarják elfogadni saját magukra nézve a bővítés következményeinek jogi vonatkozásait.
Ezekre a gondokra csak egy, a cigányok jogairól szóló európai egyezmény kínálhatna megoldást. Ezen belül is van egy különösen érzékeny pont, amellyel feltétlenül foglalkozni kell. Számos cigány hátrányos helyzetének egyik oka a hiányzó oktatás. Ezért módot kell találni arra, hogy a helyzeten a lehetőségekhez képest javítsanak, és lehetővé tegyék a gyermekek iskoláztatását. Magyarországon is számosan felismerték, hogy az oktatás révén elkezdődhet a lakosság ezen részének felemelkedése. Akinek volt már dolga képzett cigányokkal – például Szlovákiában, ahol egyébként e probléma még mindig megoldhatatlannak tűnik –, láthatja, hogy ezek az emberek jó képességekkel rendelkeznek, ha végre megtalálják számukra a megfelelő nevelési formát.
Mindez bizonyára nem megy könnyen. Ilyen kísérletekbe többen belebuktak nemcsak korunkban, hanem már a XIX. században is. Már akkoriban nagy erőfeszítéseket tettek a megoldás megtalálása érdekében, és voltak olyan emberek, akik nagy megértéssel viseltettek a cigány kultúra iránt, s tudományos téren is teljesítettek. Nem reménytelen törekvésről van szó tehát, hanem olyan ügyről, amely jóakaratot, megértést, de térségeken átnyúló megoldást is kíván.
Ez azonban nem azt jelenti – mint ahogyan arra a hangzatos nyilatkozatokból következtethetnénk –, hogy csak Közép- és Kelet-Európa országaiban van szükség a gondolkodás megváltozására. Nyugaton szintén fel kell ismerni, hogy ott is feltétlenül másképpen kellene hozzáállni e kérdéskörhöz, és hogy nyíltan kell beszélni az igazi problémákról.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)
Oroszország
Halálos orosz támadás érte Ukrajnát a washingtoni találkozó előtt + videó
