Dialektikus gombnyomás

Bővelkedett eseményekben a tegnapi nap. A parlament szakszerű működésének áldásos eredményeként lett a hazának gerinces, szavahihető miniszterelnöke, jóléti kormányprogramja, meg egy „független” képviselője. S történt mindez egyetlen gombnyomásra. Nagy találmány ez a szavazógomb. Elegendő egy gyengéd pöccintés, s nyomban kitör a szociáldemokrácia, érvényesülnek a parttalan liberalizmus elvei, benyomul az ódon falak közé a tisztesség és a becsület, eltöröltetnek az ügynöktörvény foltjai, kezdetét veszi az árkok betemetése és a bosszúállás, a nyugdíjasok kapnak 19 ezer forintot, s minden háztartás gázszámlát, az ígéretek kihullanak egyesek emlékezetéből, a tények pedig zavarni kezdik az általánosítást. A szavazógomb érintésére a 15 millió magyarból tízmillió lesz, a tízmillió meg újra kezdheti a visszaszámlálást, Erdély nem a hazája lesz egyeseknek, hanem a származási helye, a nemzeti színek a megosztottság jelképeivé válnak. Csak meg kell simítani a szavazógombot és ötmillió emberből kitör a lelkesedés, az oktalan bizakodás, míg a másik ötmillió mély letargiába zuhan, de konok elszántsággal rebellis álmokat dédelget.
Persze a szavazógombhoz csak kevesek férnek hozzá, ezért nagy felelősség nyomogatni azt. Az a derék képviselő, aki tartózkodott a miniszterelnök és a kormányprogram megszavazásától, nem az őt megválasztók akarata szerint cselekedett. Mert választói egyértelmű és egybehangzó nemet mondtak az MSZP és az SZDSZ jövőképére, s az ő küldöttüknek ezt a nemet kell képviselnie. Ez esetben a lagymatag tartózkodás egyetértéssel, igenléssel ér fel. Csapody Miklósra amúgy is etikai vizsgálat vár, hiszen az MDF-frakció határozata ellenére támogatta Kovács László külügyminiszter kinevezését. A kormányprogramot nem támogatta, de nem is utasította el, viszont pártjának döntését sem vette figyelembe. Szép és tiszteletre méltó magatartás a függetlenség, ám erősen kétes értékű attól az embertől, aki a „megélhetési politikus” kifejezést megalkotta, s azzal minősítgette koalíciós társait.
Igaz, Medgyessy piedesztálra emelése nem forgott veszélyben. Hívei már napok óta manikűrözték gombnyomó ujjukat, s alig várták a pillanatot, hogy bökhessenek végre. Ám előbb végig kellett hallgatniuk lieblingjük öndicsérő szózatát. Medgyessy nem tagadta, hogy elégedett önmagával. Saját bevallása szerint ő egy lovagias lény, aki tűri, meghallgatja, figyelembe veszi a kritikát. Főleg, ha nem érdemi. Büszke arra, hogy jó vastag kormányprogramot irkáltak össze, és abban rengeteg szám szerepel. Azon ellenvetésre, hogy jó néhány választási ígéret ebből a vastag, számok tömegével felszerelt programból is hiányzik, igazi lovagias választ adott: azok verbálisan vannak benne a programban. Ez jó. Van egy írott programjuk, meg egy verbális. Az ellenzékiek feltételezett korrupciós ügyeit konkrétan kivizsgálják, a saját disznóságaikat csak szavakban. Medgyessy különbejáratú ügyleteit még úgy sem. A miniszterelnök megállapította magáról, hogy ő érvelő, igaz, partnereket tisztelő ember, majd azonnal tett egy szellemeskedő, cinikus megjegyzést egyik bírálójára. Számára ez így elegáns. Később bejelentette, hogy a dialektika nem szégyen, azt lehet vállalni. Reméljük, nem keverte össze a diabetikával, sem a dianetikával, bár ez a kettő sem szégyen. Maradjunk a dialektikánál, úgyis Hegelre hivatkozott. Bízunk benne, Medgyessy nem szándékozik követni két szellemi elődje módszerét, akik a fejéről a talpára állították Hegelt. Aztán az egész világ felfordult.