Digitális fényképezés

Digitálisnak a számítógépben, számok formájában tárolt képet nevezzük. A számokkal való ábrázolás számos előnnyel jár a hagyományos, ezüstbromidos fényérzékeny réteggel bevont, előhívott, majd fixált papír, üveg, celluloid, vászon és egyéb hordozón tárolt képpel szemben. Nem kellenek hozzá vegyszerek, kisebb helyen elfér, és egyszerű nézőkével — számítógép, mobiltelefon, televízió — megnézhető, de ki is nyomtatható.
A digitális kép pixelekből (képpontokból) áll. Minden képpontot egy — több adatot együtt tartalmazó — szám jellemez. Az adatok három alapszín, a zöld, a piros és a kék erősségét adják meg képpontonként. Minél több képpont jut egy négyzetmilliméterre, annál finomabb lesz a kép felbontása, annál jobban fel kell belőle nagyítani egy-egy részletet, hogy szemcsézete előtűnjön, elkülönüljenek a képpontok. Egy megjelenítés minőségét az egy hüvelykre jutó pontok számával jellemzik. Színes fénykép nyomtatásánál a részletgazdagság miatt 600 dpi (pont/hüvelyk) már elfogadható, de jó képet azért inkább az 1200 dpi ad. Ahhoz, hogy egy digitális családi fényképezőgépet el lehessen adni, olyan minimális képpontsűrűségre van szükség a felvételnél, hogy a szokásos méretre nagyításnál a felbontás ne legyen ennél rosszabb. A hivatásos fényképezésben pedig, ahol a fotót jóval nagyobbra kell esetenként nagyítani, ennek a többszörösére. Képernyőn viszont elfogadjuk azt a képet is, amelyből nem lehet elfogadható papírnyomatot készíteni.
A felbontást lazán egyetlen számmal szokták megadni a digitálisfényképezőgép-gyártók. Azt mondják meg, hogy a gépben lévő fényérzékeny félvezető lapka (CCD vagy progresszív CCD), amelyből a beépített számítógép a képpontok színerősségét nyeri, hány képpontot tartalmaz. Minél többet, annál jobb, amit egyrészt a félvezetők sűrítésével, másrészt — hasonlóan a hagyományos fényképezőgéphez — a CCD-lap nagyságával lehet elérni. A színerősséget 256 fokozatban méri a félvezető, ez éppen kettőnek a nyolcadik hatványa, vagyis minden szín nyolc biten, éppen egy bájton fér el a memóriában. Ha a fényképezőgép hárommillió képpontot tud, akkor egy kép kilencmillió bájt, avagy kilenc megabájt. Ha egészen pontosan azt a képet akarjuk megőrizni, amit a kamera felvett, minden egyes képhez ennyi tárhelyre van szükségünk. Ha a Sony néhány évvel ezelőtti, hajlékonylemezes fényképezőgépére gondolunk, rögtön el is borzadhatunk, hiszen ez reménytelen feladat, kilenc megabájt nem fér el 1,4 megabájtnyi tárhelyen. Ott ezen a problémán tömörítéssel segítettek. Addig gyömöszölték a képet, amíg rá nem fért — nem is egy, több — egyetlen lemezre. A helytakarékosság egyik módja, ha lemondunk a 256 fokozat adta tizenhatmillió színárnyalatról, és a színerősségeket nem teljes bájton tároljuk. A következő lépés a tömörítés, a képpontok összevonása. A tömörítési eljárások azon a megfigyelésen alapszanak, hogy a kép túlnyomó részén az egymás melletti képpontok színe nagyon közel van egymáshoz. Tehát valamilyen numerikus eljárással egyesíteni lehet őket egy nagyobb képpontban, így több képpont színe elfér egyetlen hárombájtos egységben (a megtakarítás nem egyenesen arányos az összevont képpontok számával, hiszen a kibontáshoz tárolni kell, mit is vontunk össze. De egy nagy, homogén foltnál akár sok száz képpontot is leírhat egy adat. A tömörítő eljárások készítői mellett a hardverfejlesztők sem pihentek. A tartalmukat tartósan megőrző félvezető — flash — memóriák és a PC-kártya szabványú mikromágneslemezek kapacitása gyorsan nő. Az előbbiek fél, az utóbbiak több gigabájtnál tartanak, és persze azok a kamerák a legdrágábbak, amelyek mindig az éppen legnagyobb átmeneti tárolókat be tudják fogadni. De néhány év, és egy kis lapkára, amit cserélni lehet a fényképezőgépben — és könnyen elbújik az ember zsebében —, tömörítés nélkül is százszámra készíthetjük a felvételeket. A másik — a következő években elterjedni látszó — megoldás, ha a gépnek mindössze néhány kép tárolására van helye, de a felvételeket folyamatosan elküldi telefonon — GPRS-en — valahova, ahol azonnal bekerülnek egy nagy adattárba. Ez a megoldás azonban teljes képpel nem, csak tömörítettel valósítható meg, viszont igen látványos lehet. Ha valaki csak a gólokat akarja látni a futballbajnokságból, rádión hallgatja majd a közvetítést, miközben a világhálón figyeli a Sport honlapot is, ahova sorra kikerülnek a riporterek által beküldött felvételek.
A digitális fényképezőgép tehát egy adatállományban helyezi el a fényképet, amelyet egyébként ugyanúgy készítünk vele, mint egy hagyományossal. Rátartunk a látványra, amit meg akarunk örökíteni, a különféle automatikák beállítják a távolságot, a rekeszt, az expozíciós időt, és lövünk.
A kompozíció, az, hogy milyen gyújtótávolságú objektívet, netán színszűrőt használunk, nem sokban különbözik attól, ahogy a Leica filmes kamerával szoktuk. Érdekesen jelenik meg ez a felismerés Hidegkuti Gergely és Vinnay Péter nemrég megjelent, programokkal töltött CD-kel is felszerelt könyvében (Digitális képalkotás). Ahol magáról a fényképezésről — és nem a technikáról — van szó, ott sűrűn idéznek egy alapmunkát, dr. Sevcsik Jenő 1971-ben a Műszaki Könyvkiadónál Fényképezés címmel megjelent könyvét. Felhívják ugyanakkor a figyelmet a veszélyekre is:
„A birtokunkban lévő technika kinyitja előttünk az alkotás korábban soha nem látott eszköztárát — de ha nem vigyázunk, könynyen a felületesség, a kellően át nem gondolt felvételek tömkelegének készítésének csapdájába esünk. Utána meg kiszórjuk munkánk nagy részét, sokszor olyan képeket is, ami később (esetleg évek múltán) értékessé válhatna, ha egy filmszalag megőrizné az utókornak.” (Az idézet szöveghű, a szöveg egyeztetési hibái a kiadónak róhatók fel.) Ez az idézet, ha jobban belegondolunk, nem más, mint egy paradigmaváltás lenyomata. Már a hagyományos fényképezés iparivá válása is oda vezetett, hogy az emberiség egyik — a fejlett ipari országokbeli — fele celluloidszalagok és papírra nagyított fényképek millió tonnáit őrzi otthonában egészen addig, amíg meg nem hal. Aztán a gyerekeik vagy kiválogatják belőle azokat, amelyeket meg akarnak mutatni a maguk gyerekeinek, vagy úgy dobják ki az egészet, ahogy van. A digitális fényképezés eleinte biztosan ezt, a fényképezők kilencvenkilenc százaléka által űzött kattogtatást emeli magasabb szintre. (Az egy százalékba tartoznak azok, akik megfogadják dr. Sevcsik Jenő és társai tanácsait, de ők amatőr vagy hivatásos szinten művelik a fényképezést, s úgy örökítenek meg egy pillanatot, hogy az annak is mond valamit, aki nincs rajta a képen, akinek nem a saját élménye. Nem véletlen, hogy többségünk szívesebben nézi a falon a dédapjáról készült szignált fotót, mint azt, amit maga készít.)


Azért fényképezünk, hogy megőrizzük a múló pillanatot, hogy évekkel később is fel tudják idézni a múltat. Gyermekeink a fotóalbumokból ismerkedhetnek a saját születésükkel, a család születésük előtt meghalt vagy időközben távolra szakadt tagjaival. Az album nézegetése alkalom lehet emlékezetes élmények felidézésére, ehhez azonban nem kell mindent megőrizni, csak a legjobb, legjellemzőbb képeket. Azoknak — és ők vannak többen —, akik sosem fogják elolvasni dr. Sevcsik Jenő könyvét a fényképezésről vagy legalább az „Olcsó gép, jó felvétel” című kiadványt a boxgépekről még néhány évvel korábbról, én inkább azt tanácsolnám, hogy nyugodtan kattogtassanak, és tartsák meg, tegyék el CD-n — illetve, ha aggódnak, hogy lesz-e ahhoz a CD-hez tíz év múlva olvasójuk, akkor nyomtassák ki, és tegyék bele egy albumba — a sorozatokból a legjobbakat, a legjellemzőbbeket. Azokat, amelyek nekik a legjobban tetszenek.
Sokan azonban — és itt kell felfigyelni a paradigmaváltásra — nem maguknak készítik a felvételeket, hanem az ismerőseiknek. Büszkélkedni a gyermekükkel, a nyaralásukkal, az autójukkal, a jachtjukkal. Az ilyen képet azonban elég mindenkinek egyszer megmutatni, és nem is kell, hogy jó minőségű, részletgazdag legyen. Fölösleges őrizgetni, legjobb azonnal elküldeni mindenkinek, amint elkészült. „Drágáim, itt vagyok a Chopokon, süt a nap, nézzétek!”, és már nézhetik is a rokonok, ismerősök a rádiótelefonjukon, zsebszámítógépükön, a munkahelyi számítógépen, netán a tévén a MMS-ként átküldött képet: hű, hogy süt a nap a Tátrában. Megkapták, megnézték, el lehet dobni. A digitális képkészítés eredményének egyre nagyobb hányada nem az örökkévalóságnak készül, ugyanolyan gyorsan avuló valami, mint a cetlik, villámlevelek, hangpostaüzenetek. Mert egy-egy pillanatot lehet rögzíteni és felidézni. De mindig mindegyiket???
Térjünk vissza a technikához. Maga a digitális fényképezés tehát ugyanúgy zajlik, mint a hagyományos, de van ahhoz képest egy hallatlan előnye. Nem kell hozzá kukucskálni. A régi nagylemezes gépnél előbb megnézte a fényképész egy homályos lemezen a — fejjel lefelé megjelenő — kompozíciót, majd betette a fényérzékeny lemezt, és exponált. Nos, a digitális kamerák ezt a paradicsomi állapotot hozzák vissza. Egy kis képernyőn megmutatják, mi lesz a felvételen, sőt az elkészült képet is visszanézhetővé — selejtezhetővé — teszik. Ez a hallatlan előny, hogy az ember egyszerre tudja nézni a valóságot és a leképezését, erősítheti a tudatosságot, talán többen lesznek, akik élve a lehetőséggel előbb komponálnak, aztán exponálnak. Egy másik különbség az energiaellátás. A digitális kamera nagyon energiaigényes jószág, és nincs nagyobb boszszúság, mint lemaradni egy csodás pillanatról csak azért, mert kimerült az elem vagy az akkumulátor. A harmadik, a legnagyobb eltérés a hagyományos és a digitális fényképezés között a laborálásban van. A digitális fotólaborban nincs szükség piros fényre vagy netán teljes sötétségre, vegyszerekre, folyó vízre, fényérzékeny papírra. Szükség van viszont számítógépre, megjelenítőre — lehetőleg minél jobb felbontásúra és színgazdagabbra —, s ha valaki nem elégszik meg a vetített képpel, annak nyomtatóra is. A digitális laborálás, a különleges hatások rávitele a képre, az esetleges megvilágítási, exponálási hibák javítgatása, egy képből az érdektelen rész levágása mind-mind számítógéppel történik. Nem véletlen, a Digitális képalkotás című könyv is jelentős teret szentel ennek a témának, a digitális kép szerkesztésének.
Ez az a pont, ahol két, egymástól élesen elkülönülő csoportba kell sorolnunk azokat, akiknek érdemes digitális fényképezőgépet vásárolniuk. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik eddig is megelégedtek azzal, hogy a filmet beadják valahova, aztán átveszik a kész nagyításokat. Ők valószínűleg beérik egy kettő-hárommillió képpontos — lehetőleg gumioptikás, zoomos — fényképezőgéppel és egy nyomtatóval, amely közvetlenül fogadja a digitális felvételeket tartalmazó cserélhető memóriát, és — nem olcsó — fénykép hatású papírra ki is nyomtatja róla azokat. Ezeket a képeket aztán ugyanúgy kezelhetik, mint ahogy eddig a hagyományosakat. De ha meg akarják őrizni a felvételeket digitálisan is, akkor rendszeresen fel kell keresniük egy boltot, ahol a kis memórialapkáról CD-re írják át nekik azokat. (Fontos: Nem szabad hagyni, hogy az első átírás után lezárják a CD-t, mert akkor legközelebb újat kell venni. Érdemesebb a korongot addig töltögetni újabb adagokkal, amíg van rajta hely.) A másik csoportba azok tartoznak, akik már elsajátítottak valamennyit a számítógépes képmanipulálás fortélyaiból, illetve akik szeretnek és tudnak fényképezni, és áldozatra — számítógép-vásárlásra, a számítógép kezelésének megtanulására — is hajlandók azért, hogy digitális fényképeket készítsenek. Időbe és sok kísérletezésbe telik a képszerkesztő program kezelésének elsajátítása. Igaz, annyi előnye van annak, aki most vág bele, és nem, mondjuk, öt évvel ezelőtt kezdte, hogy jóval gyorsabbak a gépek, kevesebbet kell várni, amíg végrehajtanak egy-egy bonyolultabb műveletet, és a képen megjelenik a — az esetek többségében azonnal visszavonásra ítélt — változás.
Bár kétségtelen, hogy a Microsoft Windows sokat fejlődött az utóbbi években, annak, aki elsősorban képkezelésre vásárol számítógépet, döntés előtt mindenképpen érdemes megnéznie, mit tud és hogyan a Macintosh. Annak a programjait ugyanis eleve olyanoknak szánták, akik a számítástechnikát mint eszközt akarják használni. Igaz, hogy a legújabb Macintosh-modell jóval drágább, mint egy hasonló tudású PC, de — különösen kezdőknek — egy használt Macintosh is megteszi, és az már egyáltalán nem megfizethetetlen. A mindentudó szoftvert pedig így is, úgy is meg kell fizetni, illetve kezdőknek valót Macintoshra is lehet olcsót találni.
A legelterjedtebb eredménye marad még néhány évig a digitális fotózásnak is a nyomtatvány. Minél tartósabb, minél jobb felbontású és a színárnyalatokat minél közelebb adja egy tintasugaras nyomtató a fényképminőséghez, annál drágább. Mint ahogy a színeket évekig megőrző, fényképszerű nyomatot adó papír sem olcsó mulatság. A választáshoz pedig nem lehet tanácsot adni. A legjobb, ha fogja az ember a kedvenc felvételét, valahol ráteszi CD-re, aztán azzal addig járja a boltokat, míg valahol nem készítenek neki róla egy, az eredetire elfogadhatóan emlékeztető nyomatot. Ez az a pillanat, amikor érdemes elkezdeni számolni, majd egy újabb felfedező körút után talán vásárolni is. Aki a saját digitális felvételeit maga akarja otthon laborálni, és papírképet is akar róluk készíteni, az, ha nem akar csalódni, ne higgyen vakon a hirdetéseknek, de szánjon a nyomtatóvásárlásra elég időt, fáradságot és pénzt.