Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az elkövetkező időkben megváltozik-e Budapest arculata, s a „bús pesti nép” észreveszi-e végre, hogy erős baloldali kötöttségei javítanak-e irigylésre nem méltó helyzetén. Ez a város, amely lélekszámában az ország lakosságának egyötödét teszi ki, mintegy tizenkét év óta változatlanul elégedett polgármesterével, akit ismét és ismét megválaszt, bár Demszky maga, a sikeres PR-munkán túl, semmiféle érdemleges eredményt nem tud felmutatni.
Ha a szabad demokraták megegyezésre jutnak a szocialistákkal, s az értékek, rangok és pozíciók csereberéje után sikerül elérniük, hogy az MSZP ne állítson ősszel főpolgármester-jelöltet, hanem támogassa Demszkyt, akkor szinte biztosra vehető, hogy ez a jól sikerült kreatúra ismét elnyeri a budapesti szavazóközönség bizalmát. A magyar politikai életnek ez az egyik legbornírtabb fejezete. Magyar politikai élet, mondom, s nem gondolom meg, hogy mit beszélek, hiszen számos vidéki városunknak kitűnő, aktív és innovatív polgármestere van, aki ténylegesen bizonyította, milyen szédítő iramban fejlődhet egy település, ha a vezetése megfelelő kezekben van. Tehát a Demszky-effektus nem magyar, hanem ennél valamivel szűkebb és speciálisabb területre, Pestre érvényes jelenség: kétmillió ember egészen sajátságosan szemléli a maga sorsát.
Persze nem is kétmillióról van szó, hanem e kétmillión belül egy elég markánsnak látszó többségről, amely nem csupán Demszky esetében dominál, hanem alapvetően befolyásolta az országos választások végkimenetelét is. Budapest és több nagy vidéki „zárvány” baloldalisága tulajdonképpen érthető, a főváros lakosságának feltétel nélküli ragaszkodása Demszkyhez valóságos csoda. Ha megnézzük, hol és milyen közegben arattak győzelmet a szocialisták, egyértelműen kiderül, hogy a Kádár-korszak ipari fellegváraiban, bányavidékein még mindig létezik valamely nosztalgia, amely a szocialista szimbólumok felé taszít. Itt – elég egy pillantást vetni a választási térképekre – kifejezetten zárványokról van szó, jól körülhatárolható területekről, ahol az emberek a szocialista nagyipar lakókörnyezetében éltek és élnek, atomizáltan, hagyományok és humánus kapcsolatok nélkül. A kapcsolat a külvilággal a televízió, azon belül a jó nézettségi mutatókkal rendelkező kereskedelmi adók műsorai. Itt a „csigatévé” jelenti a hiteles tájékoztatást, s az a médiakör, amely immár tizenkét éve formálja baloldalivá a közbeszédet. Pest egy ilyen nagy zárvány, ahol immár a gettósodás tünetei is felfedezhetők.
Érdemes elgondolkodni a XI. kerület példáján, ahol a nagy lakótelepek határán, ha nem is más világ, de teljesen más világszemlélet kezdődik. Sajnos ezekre a zárványokra a ború jellemző. A szüntelen aggodalom. Az itt élő embereket szinte nyomasztja, ha nagyot akarásról, álmokról hallanak. A szocialisták kellő rutinnal építenek erre, amikor azt mondják, hogy mi két lábbal állunk a földön. De mindez nem ad magyarázatot a Demszky-jelenségre. Ki tudja, miért szavaz örökké az SZDSZ főpolgármester-jelöltjére mondjuk az a VII. kerületi öregasszony, aki egy félromos házban él, eszébe sincs a négyes metrón utazni, s lakóhelyén csak mocskot lát, silány közbiztonságot, és valami változatlan monotóniát.
Vajon mit hisz Demszkyről az, aki rá szavaz?
Természetesen ez a tisztség, Budapest főpolgármesterének tisztsége az SZDSZ számára létfontosságú. Parlamenti státusukat is kifejezetten a fővárosnak köszönhetik a szabad demokraták, politikai súlyukat kifejezetten a főváros tartja fenn. Ha egyszer itt veszítenek, mindenük elveszik. S lám, ugyanez a folyton győztes Demszky az SZDSZ elnökeként nagyot bukott. Ettől sem rendült meg. A mérleg nyelvének szerepében lubickoló szabad demokraták nyilván igényt tartanak a budapesti koncra. Sok pénzről és sok lehetőségről van itt szó.
Hogy a „bús, pesti nép” elgondolkodik-e valaha azon, tulajdonképpen mit köszönhet Demszky Gábornak, s miért hálás folyton neki, én nem tudom…