Egy különös könyv látott napvilágot a lotharingiai Sensban 1746-ban. Teljes címén: Értekezés az angyalok, démonok, szellemek megjelenéséről, valamint a magyar-, cseh-, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről. A szerző a város Benedek-rendi apátja, Dom Augustin Calmet. A mű általános megrökönyödést keltett. Sokan – talán nem egészen alaptalanul – a koros szerző szenilitására következtettek belőle. Az olvasók viszont örömmel fogadták a könyvet, amelynek újabb (bővített) kiadásai is elfogytak.
A szerző sosem járt sem nálunk, Magyarországon, sem Közép-Európában. Így aztán amit leír, nem személyes emlék vagy élmény, hanem innen-onnan összesöpört hallomás, adat. Akkoriban úgy tudták Európa-szerte, hogy a túlvilági lények, kísértetek és szellemek fölös mennyiségben megteremnek az öreg kontinensnek ezen a táján. Calmet úgy ír Közép-Európáról, benne a mi eleinkről, mint valami távoli, egzotikus földről és népről. „Azon a vidéken gyakorta előfordult, hogy emberek haláluk után néhány nappal megjelentek különböző társaságokban, leültek ismerőseik asztalához, egyetlen fejmozdulattal megjelöltek valakit az ottlevők közül, aki aztán egy-két napon belül meghalt…” Ennél azonban még cifrább dolgok is megestek nálunk a szerzetes szerint: „Az egyik magyarországi járásban, melyet latinul Oppida Heidonumnak neveznek, túl a Tibiscuson (közönségesen: Tiszán), egyszóval annak a folyónak a vidékén, amely Tokaj termékeny földjét és Erdélyt öntözi, az odavalósiak, akiket hajdúként szokás emlegetni, azt tartják, hogy némely halottak (az efféléket vámpíroknak nevezik arrafelé) eleven emberek vérét szívják.” Ezután példákat is említ. Beszámol egy Arnold Paul (!) nevű hajdúról, akit „Cassovától nem messze, török Szerbia határa közelében” egy török vámpír (!) gyötört. A hosszadalmasan előadott rémtörténetben szerepel „a hajdú Jotuitzo leánya, Stanoska”, Millo, Barriarar hadnagy és néhány „rangidős hajdú”, többek között Battuer, Clickstenger és Guiochitz kapitány. Az idős szerzetes hozzáteszi: az eseteket „feddhetetlen tanúk vallomása bizonyítja”. Azok a nyilvánvaló képtelenségek, hogy Kassa (Cassova) közel esik „török Szerbiához”, a Tisza Erdély földjét öntözi, és hogy a hajdúkat Stanoskának, Millonak és Clickstengernek nevezik, szerzőnket csöppet sem zavarják tudálékos elmélkedéseiben.
Bemutat továbbá egy bánáti ceremóniát: hogyan ültetik fel a kiskorú fiúgyermeket meztelenül egy „heréletlen ménre”, hogyan járják végig e furcsa lóval és lovassal a temetőt, s ahol a lovat hiába biztatják korbáccsal, nem hajlandó egyik-másik sírra rálépni, nos, ezekben a sírokban lapulnak a vámpírok. Így lepleződnek le. „Amikor az ilyen sírt felnyitják, olyan testes és szép tetemeket találnak benne, mintha csak nyugodtan és jóízűen szunyókáló ember feküdne ott. Egyetlen ásócsapással elvágják a hulla nyakát, és csak úgy dől belőle a gyönyörű, sötétveres vér…”
Ízelítőül talán ennyi is elegendő Calmet apát morbid könyvéből. Szerencsére nemcsak Magyarországot tünteti ki kétes becsű figyelmével, hasonló vagy még kacifántosabb eseteket sorol Morvaországból, lengyel és olasz földről, de Sziléziából, Angliából, Németalföldről és Oroszországból is. Hogy könyvét mi célból írta meg, nem tudható. Mindenesetre a következő zengzettel zárja rémtörténetei sorát: „Az emberi lélek halhatatlan, s van egy mindenható lény, aki erényeik és bűneik szerint ítél a halandók felett, aki örök boldogsággal jutalmazza a jókat és véget nem érő szenvedéssel bünteti a gonoszságot.”
Zelenszkij uralmának vége lehet, már az utód is megvan?
